"Doctor, my memory is fine. It's my sanity I'm beginning to worry about."

John Landis filmjének a legnagyobb erőssége az, hogy lecsapja. Jó magasról. Mer két repülő belsőség közé humort csempészni, nem fél a horror és mese házasításától és bátran mutat középső ujjat a nézői elvárásoknak. Kilencven percben megidéz olyan klasszikusokat, mint A vesszőből font ember és vagy féltucat Hammer-horror, és a filmtörténet egyik legemlékezetesebb átalakulását adja át csillogó szemekkel a nézőknek: pár súlytalan, felesleges jelenetet leszámítva az Egy amerikai farkasember Londonban olyan klasszikus, amit nem csak teliholdkor érdemes elővenni.

A fantazmagóriába ágyazott horror főszereplője két amerikai tinédzser, Jack és David, akik Róma helyett épp Yorkshire tájain barangolnak, amikor is a sötétedés elől betérnek egy vendégcsalogatónak nem nevezhető fogadóba (lásd képünket). Hamar kiderül azonban, hogy a kocsma nem csak kívülről nem tűnik barátságosnak - a lakók feszültek, titkolnak valamit, miközben igyekeznek minél hamarabb megszabadulni a két turistától. Azonban, mielőtt kitessékelnék őket, azt tanácsolják nekik, hogy ne térjenek le az ösvényről. Hamarosan ki is derül, miért: a fiatalokat egy furcsa ragadozó támadja meg az erdőben. David ugyan túléli a találkozást, azonban hamarosan nem csak a szerelem, hanem halott barátja - vagy pedig David bűntudatának kivetülése - is rátalál, hogy elmondja: David az utolsó vérfarkas, akinek meg kell halnia, mielőtt ölni kezdene.

Ennyiből is látható, hogy a film legerősebb része messze nem az eredeti forgatókönyv - a történetet a film első negyede után előre tudja mindenki, beleértve a végső 'csavart' is. Inkább a grindhouse-filmek előtt tisztelgő, mocskos és cinikus atmoszféra, amelynek a vérgőzét Landis sikerrel párolja le szórakoztató elmebajjá - a záró jelenet, amikor David és egyre jobban bomló barátja egy pornómoziban beszélget, miközben a többi halott áldozat kommentálja vitájukat, tökéletes keresztmetszete ennek. Humoros, de mégis, az egész jelenetet körbelengi az a fajta feszültség, ami miatt a nevetés átcsap egy Jokert idéző tébolyult vihogásba.

Külön ki kell emelni Rick Bakert, aki teljesen megérdemelten nyert Oscart smink és maszk kategóriában a filmmel. David átváltozása a filmtörténet egyik legmaradandóbb jelenete, szinte mi is érezzük a csúszkáló csontokat, a kétrét görnyesztő fájdalmat, ahogy az ösztönök dörömbölnek az agyunk hátsó részében, fokozatosan átvéve az irányítást. Mocskos, állatias, felejthetetlen jelenet. A sokkhatást külön erősíti, hogy nem előzi meg sejtelmes muzsika, nem sötétben, nem horrorfilmek szempontjából ideális körülmények között történik, hanem a lehető leghétköznapibb szituációban. A kalapácsütés-erősségű transzformáció után megdöbbentő lehet elsőre, hogy a záró, apokaliptikus vadászatig nincsenek repülő testrészek, nincs gore lakoma - de ez így van jól, nem csak mert így a végső, mozitermes jelenet még nagyobbat üt, hanem mert helyette olyan adrenalin-pumpáló idegborzolást kapunk, mint például az elnyújtott metrós üldözési jelenet.

A nyolcvanas évek ikonikus horrorja az Egy amerikai farkasember Londonban, amelyre ugyanolyan szívesen hivatkoznak horror-fanatikus, botcsinálta rendezők (Rob Zombie - Werewolf Woman Of The SS), mint az MTV-kompatibilis sorozatok (Teen Wolf). Dögszagban, vérben és mocsokban fogant rémálom, amely ugyan néha elesik saját öncélúságában, de még így is pokolian szórakoztató alkotás, a fékevesztett kreativitás egyik mesterműve.