Cecil Gaines (Forest Whitaker) nyolc amerikai elnök mellett szolgált komornyikként, és mint mesterségének legjobb űzői (Hogy van, Mr. Stevens?), munkásságának 30 éve alatt mindvégig észrevétlen tudott maradni, és ami még fontosabb: pártatlan, mert mint kiderült, a Fehér Házban nem tűrik a politizálást. No persze, a XX. század Amerikáját átszövő polgárjogi események alól végső soron ő sem tudta kivonni magát, főleg, hogy nagyobbik fia (David Oyelowo) minden egyes fontosabb eseménynél ott hangoskodott a déli egyetemi tüntetésektől kezdve Martin Luther Kingen át a Fekete Párducok megalakulásáig.
Szóval a feketék is megkapták a maguk Forrest Gumpját, csupán Lee Daniels (Precious) változatában kevesebb a humor, több a pátosz, rosszabbak a maszkok és sokkal, de sokkal erőltetettebb az ÜZENET. De annyi baj legyen: mióta Obama az elnök, a polgárjogi kérdések ismét fontosak lettek, hisz a nagy emancipációs, gazdaság- és társadalomépítős hullám levonulását követően kiderült, hogy a rabszolgaságnak még korunkban is vannak hozadékai. Jól jött hát az érintetteknek egy ilyen képeskönyvjellegű panoptikum, amely didaktikusan, de nem unalmasan kartotékozza a múlt század legfontosabb polgárjogi eseményeit, de kizárólag a felszínen maradva, hogy még egy kívülálló se tudja elveszíteni a fonalat.
Lee Daniels rendezői stílusában a lírikus (esetenként patetikus) hangnem mindig is kéz a kézben járt a földhözragadtsággal és a mocsokkal, és ez most sincs másként: egy jelentéktelennek tűnő, természetesen egyszerű jelenet (pl. egy családi vacsora) bármelyik pillanatban átfordulhat egyenes hátú szónoklásba, és a képek is ekként váltakoznak: a szemcsés, remegő amatőrfilmes jelleget megkomponált promóciós felvételek váltják, és fordítva. Mindez mégsem zavaró, hisz a színészek (Whitaker, a feleségét alakító Oprah Winfrey, Oyelowo, meg úgy általában mindenki) elviszik a hátán a hullámzást, és ha más nem, azt mindenképp szórakoztató látni, ahogy újabb és újabb B-vonalas színész tűnik fel egy-egy "A-vonalas" elnök szerepében.