A héten két rendhagyó fejlődéstörténet is mozikba kerül. Az egyikben néhány kamasz ízleli meg a nagybetűs életet, a másikban egy felnőtt nő fel a felnőttséghez.

A nyár királyai [The Kings of Summer] (2013)

Hogy is néz ki egy felnőtt egy kamasz szemével? Nála van a pénz, ő hozza a szabályokat, ő az, aki mindig leégeti a barátai előtt, zavarba ejtő kérdésekkel bombázza, rohadt idegesítő, és azt csinál, amit akar. Valahogy így látja őket a film két főszereplője is, akik pontosan emiatt döntenek úgy, hogy megszabadulnak szüleik által nyakukba akasztott béklyóiktól és önálló életet kezdenek egy maguk építette erdei kunyhóban. Aki most úgy gondolja, hogy ebben nincs semmi újdonság, annak tökéletesen igaza van. A nyár királyai nem sok mindent tesz hozzá a témához, de nem is ebben van az ereje. Az alkotók is pontosan érezték ezt, úgyhogy inkább a megvalósításra fektették a hangsúlyt, méghozzá vaskos sikerrel.

Kezdték azzal, hogy a generációs különbségeket szinte karikatúrává torzították. A szülők egész lénye eltúlzott és szélsőséges, de ugyanez elmondható a gyerekek reakcióiról is, amihez képest az újonnan felépített "szabad világ" teljesen normálisnak tűnik. De csak tűnik, mert ott sem minden fenékig tejfel. A fiúk hamarosan szembesülnek a maguk kis felnőtt létük buktatóival, ami aztán a helyes útra tereli őket. Megvan a jellemfejlődés, megvan a tanulság, újrajátszódnak a kamaszkor problémái, de a néző mindeközben csak vigyorog a lehetetlen karakterek és helyzetek sorjázásán, mert hogy ezekben rejlik a film ereje. A rendező nem ijedt meg attól, hogy kitolja a határokat, sőt, ezt olyan lazán teszi, hogy nem lehet nem szeretni ezt a szó szerinti és átvitt értelemben is vett komédiát - különösen, hogy ebben van az év legjobb, legabszurdabb, legegyénibb és nem utolsósorban legviccesebb karaktere: Biaggio.

Frances Ha (2013)

Hogy is néz ki egy felnőtt egy kamasz szemével - tehetném fel újra a kérdést, csakhogy a film főszereplője már önmaga is felnőtt, még ha nem is érzi ennek minden súlyát. Frances egy dologban biztos nem különbözik A nyár királyai tinijeitől: más elképzelései voltak a felnőttlétről, mint amiben részesült. Fiatalság, bolondság; világmegváltó tervek zümmögtek a fejében, csakhogy az iskolapadból kikerülve néha koppanni kell. Frances táncosnő akar lenni, de az előzetes elképzeléseivel ellentétben túl magasra nyúlik a szamárlétra, aminek csak nem bír a tetejére jutni. Persze mászna ő nyílegyenesen, makacsul tudomást sem véve az ügyét segítő kitérőkről, de a fejlődéstörténetek már csak ilyenek: tanulni kell, akár mástól, akár a saját hibáinkból.

Ez az univerzálisnak is nevezhető alap van becsomagolva egy hamisítatlan New York-i filmbe, egy olyanba, amit életében legalább egyszer minden magára kicsit is adó New York-i rendező megcsinál. A nagyvárosi értelmiség művészetről, filozófiáról csacsog, a szerelmet keresi, múzeumba jár, léte minden rezdülésével próbálja elkerülni a nyárspolgári létet; és teszi mindezt azzal a magabiztos öntudattal, hogy ő New York-i. Persze Noah Baumbach sem lenne az egyik legünnepeltebb független filmes, ha nem fűszerezte volna meg ezt a társítást még valamivel, mert ő nem csak egy New York-filmet forgatott, hanem visszanyúlt az alapokhoz, oda, ahonnan ez az iskola kiindult: a francia új hullámhoz.

Frances Ha története fekete-fehérben, Truffaut, Godard és a többiek stílusában fogant, amiben Baumbach és Greta Gerwig (címszereplő, írótárs és társ) kiváló érzékkel elegyíti a klasszikust a modernnel. Ez már önmagában is nagyszerű stílusgyakorlattá tenné a filmet, de a szépen megszerkesztett felnőtté válási folyamat, a jól megírt karakterek, és a Woody Allent is elégedett bólintásra késztető sziporkázó dialógusok egyenesen feledhetetlenné teszik. Nem biztos, hogy remekmű, de ha a Nagy Alma a nyolcmillió történet városa, ez biztosan több, mint egy azok közül.