Tisztelet a kevés kivételnek, de az őszi tévés szezonról (beszámoló itt és itt) szerzett eddigi benyomásaim a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők jónak. Az amerikai csatornák legutóbbi próbálkozásai ha nem is jelentősen, de azért javítottak az összképen; már ha javulásnak lehet nevezni, hogy most csak egyszer sikerült öt csillag alá esniük. Részben ezért, részben hogy árnyaljam az összképet, kicsit belepillantottam néhány más ország pilot-felhozatalába is, ebbe az összesítésbe ezekből is válogattam a jobbak közül. Save the best for last, így a végére azért csak összeállt egy mesterhármas is, még ha három kontinens is kellett hozzá...

Witches of East End (2013-)
szereplők: Julia Ormond, Madchen Amick, Virginia Madsen, Jenna Dewan-Tatum

Lehet ellene lázadni, de be kell látni, hogy a finom romantikát háttérbe szorította a keményebb erotika (Szürke és a mindenféle árnyalatok) és ezek fura kivetülései iránti kereslet. Akár könyvesboltba, akár moziba mész, vagy csak a tévét kapcsolod be, a szokásos fiú-lány felállás helyett vámpírok, sellők, vérfarkasok és még a jó ég tudja mik kokettálnak a tizenéves lánykákkal (és néha fiúkkal), de ha nem megyünk a természet fölé, az egyik félnél akkor is van egy ostor. Játékszer most nincs, de vannak boszorkányok, méghozzá egy olyan környéken, ahol minden lakó szép és kívánatos – nem csoda, hogy összevissza gerjednek a vágyak. A történet szerint van egy boszorkány, aki hogy megvédje lányait, eltitkolja előlük mibenlétüket, csakhogy a sors utoléri őket, és ez után után a titok már nem lesz titok, az életük pedig veszélybe kerül. De még mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy újabb Alkonyat-klónról van szó, hadd mondjam el, hogy egy kicsit mást mutat az összkép. Amikor olyan mondatok hagyják el a szereplők száját, hogy „a te szuperképességed a melleidben rejlik” vagy „az igaz szerelmet azért találták fel, hogy el tudják adni a Meg Ryan-filmeket”, akkor kicsit kizökkentik a nézőt a megszokott kerékvágásból. És bár a pilot nem nevezhető feltétlenül önironikusnak, van humora, a többit pedig viszi magával a lendület, és még a történetszövést is sikerült a „kit szeressek-mi lesz velünk” klisék fölé emelni.

Once upon a Time in Wonderland (2013-)
szereplők: Sophie Lowe, Michael Socha, Emma Rigby, Naveen Andrews

Bevezetőnek mindenki képzelje ide, amit a Witches of East Endhez írtam, aztán tessék kapaszkodni. A Csodaországot megjárt Alice történetét mindenki ismeri akár a regényből, akár a társadalmi szatírát cukormázzá formáló filmfeldolgozásokból. A Once upon... ott folytatja, ahol az eredeti történet abbamaradt, csakhogy Alice nem Tükörországba megy, hanem az elmegyógyintézetbe, mert hát össze-vissza beszél fehér nyulakról meg vérszomjas királynőkről. Naná, hogy szegény lány az egész életét arra teszi fel, hogy bizonyítékkal szolgáljon a hitetlen embereknek, az egyik visszatérése során azonban mást talál: a királynő katonái elől menekülve egy palackban keres menedéket, amiben egy dzsinn lakik; és ahogy az lenni szokott, a két fiatal egymásra talál, azonban a gonosz erők szétválasztják őket. Alice a halottnak hitt kedvesét gyászolva várja a lobotómiát, amikor felcsillan a remény, hogy a dzsinn talán mégis életben van, mi pedig azt is megtudjuk, hogy nem feltétlenül a királynő áll emögött, hanem a gonosz Jafar. Igen, Aladdin története keveredik Csodaországgal ebben a Tim Burton opuszához hasonló, felületesen megírt zagyvaságban, ami ráadásul jóval kevesebbet fordított a látványra is, így a húsz évvel ezelőtti számítógépes grafikával megalkotott giccstengerben (szó szerint!) gázol a jelentéktelen fordulatok, és az érdektelenül megírt karakterek között. Ráadásul, ahogy azt említettem, a szatírát rég kiölték a történetből, és ezúttal is ezt a kiherélt vázat vitték tovább. Habár ha belegondolok abba, hogy az arab világ sakkban tartja az angol királynőt, aki az angolok magánéletét sem kímélve igyekszik uralni azokat... Szép.

The Tomorrow People (2013-)
szereplők: Peyton List, Luke Mitchell, Robbie Amell, Mark Pellegrino

Miközben a lányok a képtelen romantikus fantáziákba temetkeznek, a fiúk szuperhős-szappanoperákkal múlatják az időt, azaz a nyilvánosság előtt rendíthetetlen hősökkel, akik odahaza ugyanúgy magánéleti problémákkal küzdenek. A The Tomorrow People főszereplője átlagos tiniként kezdi, aki már évek óta anyjával él, miután apja lelépett. Az utóbbi időkben azonban megmagyarázhatatlan dolgok történnek vele, és a fiú hamarosan megtudja, hogy ő bizony az evolúció következő lépcsője, és a hozzá hasonlókkal együtt veszélyben az élete. A csavar annyi, hogy ezeknek a "holnap embereinek" mind ugyanaz a képessége (telepátia, teleportáció, telekinézis), ráadásul az őket likvidálni kívánó kormány is belőlük toborozza saját csapatát. Ha ez nem elég, közben az is kiderül, hogy a kormánycsapatokat mozgató főgonosz a főhős nagybátyja, és persze az apuka sem véletlenül lépett le a családjától. A sok csűrés-csavarás miatt kicsit nehéz megmondani, hogy milyen irányban halad a sorozat, bár az epizódot záró fordulat ígéretes - de az effajta írói hozzáállás mellett nem biztos, hogy ez lesz az irány. Az mindenesetre biztos, hogy a sorozat van olyan lendületes és érdekes, hogy egy darabig sodorja magával a nézőt, de ha hosszú távra terveznek, akkor meg kell állapodniuk valami mellett, mert az nem "high concept", hogy évekig ontjuk a fordulatokat.

By Any Means (2013-)
szereplők: Warren Brown, Jessica Jones, Elliot Knight, Andrew Lee Potts

Mindennél jobban vágytam már egy jó kis krimisorozatra, mert a mostani felhozatalt rettenetesen unom. Na jó, a Bones még mindig el tud szórakoztatni, de ami idén kikerült az amerikai csatornák kezei közül, az több mint siralmas. Egy szó mint száz, a By Any Means most kisebbfajta messiásként érkezett meg Angliából, hogy betöltse ezt az űrt. Az alapfelállás nagyon egyszerű: van egy csapat, amely akkor lép akcióba, ha a rendőrség tehetetlen és a törvény adta keretek kimerültek. Igen, ilyenkor szoktak jönni a kínzások és a hullahegyek, de itt most másról van szó, mégpedig kiskapukról és apró kihágásokkal felállított csapdákról, amit ebben a felvezető részben szórakoztatóan, lendületesen és lazán bonyolítanak. Ez utóbbi kicsit a karakterek rovására megy ugyan, de ott egye a fene, ha egyszer baromi jól áll neki.

Peaky Blinders (2013-)
szereplők: Sam Neill, Cillian Murphy, Paul Anderson, Ned Dennehy, Helen McCrory

Az Eastern Promises-Gyilkos ígéretek és a Gyönyörű mocsokságok Oscar-jelölt írója, Steven Knight már egy évtizeddel ezelőtt előállt egy filmtervvel, melyben az első világháborút követő zavaros időkben konfrontálódnak kommunisták, az IRA, nyerészkedő szerencsejátékosok és a rendőrség, az amúgy is sokszínű Birminghamben. Pechjére ez a terv csak most valósulhatott meg, így, mivel a tiltott fogadásokból élő családot tette meg főszereplővé, elkerülhetetlenné vált az összehasonlítás a Boardwalk Empire-rel. Én most eltekintenék ettől, mert egyrészt egy teljesen más kultúrkört mutat be, más társadalmi berendezkedéssel és problémákkal, másrészt van olyan színvonalas és egyedi, hogy feleslegesek az effajta összevetések. Knight nagyon szépen megtalálta a számos csoport, társadalmi réteg és náció legreprezentatívabb karaktereit, rajtuk keresztül pedig apró momentumokból, mégis széleskörűen mutatja be a kort, Ráadásul, a Peaky Blinders nem csak egy jól felépített történelmi tabló, hanem egy érdekes politikai krimi is a fentebb említett résztvevők csatározásaival és piszkos játékaival, aminek fénypontja egyértelműen Cillian Murphy, aki a hagyományostól eltérő interpretációban formálja meg a „Peaky Blinder” banda nagyra törő kisfőnökét, de Sam Neill dörgedelmes, sziklaszilárd rendőrfőnöke is telitalálat. A Masters of Sex mellett ez az őszi szezon legígéretesebb, legjobb és legértelmesebb pilotja.

Serangoon Road (2013-)
szereplők: Joan Chen, Don Hany, Alaric Tay

A birminghami pokol kapuja után az HBO Asia és az ausztrál tévé szintén egy fortyogó katlannak is beillő helyszínt választott, a hidegháborús Szingapúrt. Az amerikai hadsereg, a CIA, a japánok, kémek, kommunisták, bűnözők és még ki tudja milyen sötét alakok között a központi szerep egy helyi nyomozóirodának jut, és velük együtt egy háborús traumákkal küzdő ausztrál detektívnek. Dicséret jár érte, hogy egy ilyen egzotikus környezetben is meg tudták teremteni a klasszikus hidegháborús krimik hangulatát, ötvözve mindezt valami modernnel és persze a helyi kultúra színes forgatagával. Nem lehetett könnyű megtalálni az egyensúlyt, na de az HBO-nál alapelvárás, hogy valami különlegessel szolgálja az előfizetőket – és a különlegességeknek ezzel még nincs vége. Habár a show alapvetően az "egy rész – egy eset" felállást követi, meglapul mögötte valami nagyobb és egységesebb koncepció is, és itt most nem a nyilvánvaló átívelő szálra gondolok. Ahogy írtam, Szingapúr kavalkádjában sokféle ember verődött össze, és a sorozat végére a “mindenkiből egy kicsit” alapon áll majd össze egy remélhetőleg szép nagy tabló, amihez szinte tökéletesen ágyaz meg az első epizód.