A Sound City olyan, mint a nagyapánk kedvenc, rojtosra koptatott farmere az elmaradhatatlan, amerikai zászlós felvarróval. Rengeteg emlékezetes történet kapcsolódik hozzá, rengeteg jobbnál-jobb rockzenekar, whisky-vedelés - és egy mára már szinte teljesen letűnt kor. A Foo Fighters frontembere és a Nirvana egykori dobosa, Dave Grohl első rendezésében egyszerre állít emléket a kaliforniai stúdióval (is) fémjelzett érának, és mutatja meg, hogy milyen az, amikor legendás zenészek összegyűlnek némi örömzenélésre. A Sound City ugyanis egyszerre a világ egyik legfontosabb stúdiójáról szóló dokumentumfilm és laza próbatermi napló, olyan legendákkal, mint Josh Homme, Paul McCartney vagy Rick Springfield.

Dave Grohl jó érzékkel találta meg a múltba révedő nosztalgia és a rock 'n' roll életérzés közötti egyensúlyt: minden szívbemarkoló pillanatra érkezik egy történet Tom Pettytől, arról, hogyan hajtotta a csajokat annak idején, vagy egy Rick Rubin-beszólás, hogy ő nem dolgozott még hasonlóan koszos stúdióban. Ugyanúgy szól a rock 'n' roll geekeknek, akik úgy tekintenek a Sound City Studiosra, mint a történelem legrendetlenebb szeletére, és azoknak, akik csak kicsit többet szeretnének tudni a kedvenc Nirvana vagy Neil Young albumuk keletkezési körülményeiről. A két felfogást összeköti az, ami a Searching For Sugar Man két botcsinálta detektívjét is hajtotta: a szenvedély. Grohl nem elégszik meg azzal, hogy bemutassa, hogy lett a stúdió a hetvenes évek egyik legmeghatározóbb műhelye, eléri, hogy a néző részese legyen a próbáknak, a csajozásoknak, a felvételeknek.

Míg a film első fele a múltba, a másik fele a jövőbe mutat: a számítógépet hangszerként használó Trent Reznor együtt jammelget Josh Homme-mal és Dave Grohllal fittyet hányva az analóg és a digitális atavisztikus szembenállására. Úgy és olyan emberek mutatnak be új lehetőségeket, akiknek a hitelessége és zene iránti szenvedélye megkérdőjelezhetetlen. A dialógusok ugyan sokszor megtörik a próbatermi jammelések hangulatát (és fordítva), de a gondolatvilág, az egész második részen átütő üzenet így is átjön. A zene korosztályra, stílusra, földrajzi helyre való tekintet nélkül mindenkié, és az egybegyűlt zenészek tökéletesen közvetítik ezt.

Ha a Sound Cityt az ott felvett egyik albumhoz kellene hasonlítani, akkor Neil Youngtól az After The Gold Rush lenne a választásom - nem csak azért, mert mindkettőt újra akarom hallgatni/nézni a sokadik alkalom után is, hanem mert a maguk egyszerű eszköztárával teremtenek valami csontig hatolót, felemelőt és szépet. Dave Grohl a rendezői székben legalább annyira magabiztos, mint a dobok (vagy a gitár) mögött, az eredmény pedig: egy olyan megemlékezés, amit a kaliforniai stúdió tökéletesen megérdemel.

kövess minket facebookon és twitteren!