Így múlik el a világ dicsősége. De legalább nemcsak a jó ér véget, hanem a rossz is. Vince Gilligan, a múlt vasárnap este befejeződött Breaking Bad kreátora, hat évvel ezelőtt sem csinált titkot belőle, hogy az általa megteremtett tudós drogbáróhoz méltó precíz, szellemes, előrelátó tervezéssel szándékszik pontot tenni Walter White útjának a végére. Persze tartsuk észben, hogy Walt kreativitása is éppen olyan, mint a forgatókönyvíróké: akkor van csak elemében igazán, amikor hirtelen fejleményekre kell kielégítő megoldást találni. Ezért hát szerencsére nem a tökéletes bűntény óramű pontosságú kivitelezésével vakítottak minket, hanem azt nézhettük végig a körmünket rágva, ahogy közülünk valaki, egy nagyon intelligens valaki, improvizálja ki magát az élet nehézségeiből. Csakhogy Gilligannel szólva időközben a tanár bácsi maga lett a sebhelyesarcú, ez a sorozat pedig abban is hajmeresztően következetes, hogy nem fordítja el a tekintetét a karambolról sem, amely szükségszerűen bekövetkezik, ha, mondjuk, egy személygépkocsi teljes sebességgel belehajt a közeledő tehervonatba. Vagy ha egy tisztes családapa és okostelefon-nyomogató középiskolás diákok figyelméért versenyző kémiatanár úgy dönt, hogy patikai tisztaságú kábítószer gyártásával és terjesztésével fog vagyont gyűjteni.

Ó, az édes irónia! Pedig a totálisan félrevezető magyar címmel ellentétben legfeljebb koromfekete humor enyhíti imitt-amott a kíméletlen feleletet. Az eredeti cím azt jelenti: "rossz útra térni", a kérdés pedig így szól: Miért lesz bűnöző valaki? Kicsoda lesz bűnöző? És legfőképp a nézőhöz van címezve az, hogy: Mikor, melyik megalkuvástól kezdve számít rossz embernek valaki? Anélkül, hogy feszületet kellett volna látnunk a 308 Negra Arroyo Lane szám alatti családi ház hálószobájában a falon, a Breaking Bad az erkölcs evilágian szürke zónájában játszódó moralitás, ahol a mellékszereplőkhöz hasonlóan rossz-jó Akárkit elviszi az ördög, mint Faustot. Ember tervez, Isten végez, foghatnánk rá, ha Gilligan univerzumában a deizmus (és nem pedig White tanár úr, bármennyire is szeretné) személytelen, logikus, óramű pontossággal érkező hatás-ellenhatás mechanizmusa nem rímelne a karma fogalmára is.

Nagy szavak, tudom, de mi más történhetne egy átlagos, középkorú, okos férfival, aki elvan a maga kis életében, de akit az ötvenedik születésnapján egy pozitív tüdőrák-lelettel lep meg a sors vagy a véletlen? A diagnózis katalizálja a midlife crisis-nak azt a pusztító robbanását, amelyhez Walt hétköznapjaiban már adva volt minden elem. Más kopaszodó férfiak nyilván megpróbálnának ágyba vinni két ifjú csinibabát vagy vennének egy tűzvörös sportkocsit, hogy kompenzálják az idő illúzióromboló múlását, de Walt inkább egyszerűen újrakezdi. És veszélyesen fog élni.

Mert hiszen az életközépi válság talán nem egyéb, mint a szabadság elvesztésétől való félelem. Miben áll a szabadságom? Abban-e, hogy van még időm, pénzem, lehetőségem, satöbbi? Walt valamikor két egyetemi barátjával együtt egy ígéretes cég alapító tagja volt, leendő milliárdos, leendő "sikeres ember". A Gray Matter Technologies-ból való távozása és az Albuquerque-vel való kiegyezés az a fekete lyuk az életében, a frusztrációnak az a sugárzó forrása, amely az energiát szolgáltatja az átalakuláshoz. Szociopata, hasadt személyiségű bűnözővel tele a padlás a helyszínelő sorozatokban, de itt epizódról epizódra vizsgálhatjuk, vajon létezik-e még a jó Walt, Apa, White tanár úr? Vagy már csak hártyavékony álca, amely mögött elrejtőzhet Heisenberg, a legenda, a zseniális és rettenetes birodalomépítő?

Walt személyiségének megkettőződéséből pedig még az is következik, hogy a metamfetamin-királyság felépülésével párhuzamosan recseg-ropog az a háztartás, amelynek régi életében ő volt a feje. Vagy mégsem. A Breaking Bad a hagyományos család felbomlásának szomorú képét is bemutatja, ahol minden látszat, minden rokoni ebéd és mutatósan berendezett otthon ellenére meglazultak a kötelékek. Szereti Walter White-ot a felesége? Nem tudom, mert, ahogy a többi női szerep is, Skyler csak mellékszereplő Walt drámájában. A kisközösség megzavarodott, a színpad készen áll a szó görög értelmében vett tragédiára, ahol a főhős hübriszét, mindent megmásító tragikus vétségét követi a bűnhődés, azt pedig a katarzis.

Hát ez a katarzis volt a vasárnap esti rész. Aki még nem látta, az sipirc a monitor elé, mert innentől (még) komoly(abb) SPOILEREK következnek.

Nem lehet elégszer mondani, micsoda vállveregetés illeti meg Vince Gilligant azért a mostanában sajnos vakmerőnek minősülő lépésért, hogy teremtményével (és a sorozatok producereivel) ellentétben nem szédítette meg a pénz, és nem nyújtotta a történetet a teljes érdektelenségig. Persze, én is tudom, hogy a csatorna tehet róla, hogy az utolsó évad száma az ötödik lett. Ám legfeljebb a hatodik évadban nézhettük volna végig azt, ahogy Gilligan, immár Walthoz hasonlóan elegánsan és a saját szabályai szerint vet véget a mesének.

Elsült végre az a gépfegyver, mint a sokat emlegetett csehovi pisztoly. "Say hello to my little friend!" - rikolthatta volna Walt, ha az évad elején nem szurkoltak volna erre a mondatra a fiával, popkorn fölött, egy ártatlannak tűnő jelenetben. De még inkább, mint ahogy azt a Marty Robbins dalából kölcsönvett epizódcím is jelzi, egy westernbéli feloldozást láttunk, amelyben hősünk épp csak nem lovagolt el a napnyugtába, miután elrendezte a dolgokat és hidegre tette a rosszfiúkat.

De nem is a kedvese ölében halt meg, mint Robbins El Pasó-i cowboya. Az igazi katarzist, mint ahogy egy jó görög tragédiában is, az igazság felismerése és kimondása jelenti. Talán még Skylernek sem olyan felszabadító hallani, mint Waltnak bevallani, bármily keserű és megkésett legyen is, hogy az ő hübrisze a gőg volt. Heisenberg követelte azt az elismerést, a dicsőséget, azt a gyilkos hatalmat, amelyet Walter White nem kapott meg. Íme, a moralitás hőse a gőg főbűnében vétkes.

És mi is megkaptuk a választ. Az igazság szabadít meg; az igazság megszabadít, idézhetné Gilligan a Bibliából, de csak a halálban van igazi szabadság. Walt a visszájára fordította New Hampshire függetlenségi háborús jelmondatát: "Halj meg, ha nem élhetsz szabadon". Még az is megtörténik, amire sem a Sebhelyesarcú, sem a korábbi Breaking Bad-epizódok után nem gondoltunk volna: a pénz nem számít. Már nem számít.

Persze, nem is Gilligan lenne, ha nem lenne a vég is ambivalens. Szól a Baby Blue, ahogy Walt lekuporodik élete műve, a csillogó tartály, a kék metamfetamin-kristályok, a "drágaszág" mellé. (Nem én mondom, Gilligan mondja.) Hiszen szörnnyé változott. Talán nem is véletlen, hogy egy korábbi epizód Kafkáról kapta a címét.

Most ti jöttök. Mi volt számotokra emlékezetes vagy fontos ebből a (biztos vagyok benne, hogy kulttá váló) sorozatból?

kövess minket facebookon és twitteren!