- SPOILERMENTES -

Két kislánynak nyoma vész egy amerikai kisvárosban. Miközben apáik, Keller Dover és Franklin Birch (Hugh Jackman és Terrence Howard) egyre kétségbeesettebben kutatják őket az erdőben, az ügyre kirendelt Loki nyomozó (Jake Gyllenhaal) előállít egy szellemileg sérült férfit (Paul Dano), aki kapcsolatba hozható az üggyel. Dover meg van róla győződve, hogy a hallgatag férfi tudja, hol vannak a lányai, így amikor bizonyíték híján szabadon engedik, elhatározza, hogy ő maga bírja szólásra őt, mielőtt még nem késő.

Reméld a legjobbat, de készülj fel a legrosszabbra! Amerika lakosságának nem kis hányadát jó ideje eme mottó vezérli, és tulajdonképpen van is okuk az aggodalomra. Ha az ország épp nem egy külső ellenséggel szűri össze a levet (bicskanyitogató kontárként - legalábbis az érintettek szerint), akkor belülről fenyegeti a "meltdown", és ez több mint nyugtalanító. Az emberek idegesebbek, gyanakodóbbak, és egyre gyakrabban pattan el az a bizonyos húr.

Az atomháborúra berendezkedett (megerősített, túlélőfelszereléssel felvértezett pincével rendelkező) Keller Dover már rég csalódott az autoritásban, ezért veszi saját kézbe az ügyet, de hasonló kiábrándultság jellemzi a feltehetően hadviselt Lokit is, aki úton-útfélen összetűzésbe keveredik a szabályokat betűről betűre betartani kívánó feletteseivel. Keserűségük és elszántságuk egyszerre teszi őket bajtárssá és ellenségekké, egyszerre hátráltatja és viszi előre a cselekményt.

Azt a cselekményt, amely az utóbbi évek egyik legerősebb és legsötétebb thrillerévé bontakozhatna ki, részben Dennis Villeneuve (Felperzselt föld) analitikus, elejétől végéig fókuszált dirigálásának hála, ha az az izgalmakat nem törné le úton-útfélen egy olyan tipikus forgatókönyvi húzás, amely pont eme izgalmak kiélezésére szolgál, viszont csúnyán aláássa a logikát és a valóságérzetet. Egy kézenfekvő időben és helyen megkaparintott pisztoly, megcsörrenő telefon vagy elrebegett mondat mind azon thrillerek irányába terelik az amúgy kitűnően építkező narratívát, melyekből már a kilencvenes években tele volt a padlás.

Az előzetes véleményekkel szemben a Fogságban tehát nem az új évezred Hetedike, de még a Nyomtalanultól is elmarad, habár serényen merít belőle. A rendezés mellett ugyanakkor a színészi teljesítményt mindenképp dicséret illeti - a Jackman/Howard/Dano-háromszög mindent megtesz azért, hogy az esetenként melodrámába hajló "tegyem vagy ne tegyem" vita valójában ne nagyon tűnjön melodrámának. Ami pedig a rezonanciát illeti: talán nem rohanok a boltba hat havi konzervért, és a közterületeseken sem feltétlenül verem le saját kezűleg azt a büntetést, amit szerintem jogszerűtlenül, de erkölcsileg mindenképp vitatható módon róttak ki rám, de a gyerekemre azért még jobban odafigyelek majd. Biztos, ami biztos.

kövess minket facebookon és twitteren!