Két film, egy téma: kisemberek a történelem poklában. Az Oscar-jelölt (és egy igazságosabb világban -díjas) A felperzselt föld Kanadából, Az ismeretlen föld pedig Mexikóból érkezett (ez utóbbi némi spanyol és francia segítséggel). A tovább mögött ezekről olvashattok egy-egy rövidet.

Felperzselt föld (Incendies, 2010)

Minden embernek szüksége van valamilyen fogódzóra az életben, legyen az akár egy ideológia vagy vallás. Szép és fontos dolgok ezek, amíg mindent alá nem rendelünk nekik. És persze amíg nem várjuk el a világtól, hogy mindenki más azok szerint éljen - mert ez többnyire káoszhoz vezet, ami aztán még nagyobb káoszt szül. Valami ilyesmi lehetne Denis Villeneuve filmjének lábjegyzete; a filmé, ami egy családi dráma, egy kőkemény háborús film és egy naturalista krimi is egyben.

Nawal (a kiváló Lubna Azabal) furcsa örökséget hagy gyermekeire: az ikreknek el kell utazniuk anyjuk szülőföldjére, hogy átadjanak egy-egy levelet halottnak hitt apjuknak és testvérüknek, akiről még csak nem is hallottak korábban. Megkezdődik hát a kutatás, miközben a néző szeme előtt nem csak a rejtély megoldása, hanem Libanon történelmének talán legsötétebb korszaka is kibontakozik, amely meghatározta az elhunyt édesanya egész életét. Miközben a gyerekeket a végrendelet irányítja, anyjuk sorsát a mélyen gyökerező társadalmi konvenciók, valamint a muszlimok és a keresztények közötti véres összecsapások határozzák meg.

Villeneuve legnagyobb érdeme, hogy ezt az egyébként is kényes témát olyan szuggesztíven képes tálalni, hogy jó pár kép örökre bevésődik a néző agyába - akár kegyetlensége, akár szépsége okán. A rendező a hasonló filmek másik nagy buktatóját is kikerülve sikeresen találja meg az arányokat a történelmi és egyéni drámák között, és ezt keményen, de ízlésesen jeleníti meg. A végkifejlet pedig akkorát üt, hogy ezernyi háborúban elesett hulla látványa sem tudná jobban közvetíteni az üzenetet: a káosz még nagyobb káoszt szül. Mindezek ellenére a film mégsem ítélkezik, egyszerűen csak megmutatja néhány ember drámáját, akik életük darabkáit szeretnék összeilleszteni a zűrzavarból.

Az ismeretlen föld (También la Iluvia, 2010)

Egy lelkes kis forgatócsoport érkezik Bolíviába, hogy elkészítsék életük talán legnagyobb dobását: egy filmet Kolumbuszról és az őslakos indiánok leigázásáról. A rendező (Gael Garcia Bernal) autentikus főszereplőt keres az egyik indián vezéregyéniség megformálásához, akit Daniel (Juan Carlos Aduviri) személyében talál meg. Ám azt sem ő, sem a régmúlt hódítóinak személyiségével felvértezett producer (Luis Tosar) nem sejti, hogy a vízellátás privatizációja elleni tüntetések egyik legfőbb emberét sikerült kiválasztaniuk.

Ebből a felütésből bontakozik ki a film, amely lényegében három film egyben: egyrészt ott van a jelen szégyenteljes eseményit bemutató történetszál, másrészt a múlt még brutálisabb történésein alapuló film a filmben. S mindeközben a stáb a jelen forrongó katlanjában próbálja megalkotni a saját produkcióját. A film először velük foglalkozik, és ekkor még úgy gondolhatnánk, hogy ez egy újabb megmondó darab lesz, tele nemes üzenettel és sok okossággal. Szerencsére ahogy haladunk előre, Icíar Bollaín ügyesen bontja ki a karakatereket és az univerzális üzenet mellé lelket is ad a filmnek.

Természetesen  az őslakosokat ötszáz évvel ezelőtt leigázó hódítók és a helyiek vízére pályázó kapitalisták centire kiszámított párhuzamba állnak egymással, de a film inkább a mindkét lázadás emblematikus alakjává váló Daniel (a filmbéli filmben Hatuey a neve) személyes tragédiájára koncentrál, valamint a körülményektől meghasonló producer és az indiánok mellé álló hajdani pap vívódásaira (ami egy egész érdekes párhuzam!). Így válik Az ismeretlen földből egy szépen megrajzolt történet elnyomásról, helytállásról, barátságról és lázadásról. Igen, a sok párhuzam közepette talán felfedezhetünk némi hasonlóságot a film és a hollywoodi eposzok megoldásai között, de ez most még az érzékenyebb gyomrok számára sem lesz emészthetetlen.