Ron Howard friss filmjének premierje óta egymást érik a nosztalgikus esszék a biztonsági játékká vált Forma 1 régi szép napjairól, amikor még kisiklott a gumi, reccsent az acél, lángolt a benzin, és a nagyszerű halált keresték az újkor homéroszi hősei/a japán cseresznyevirág-esztétika nyugati követői (tetszőleges válasz aláhúzandó, az esszéíró személyes műveltsége és ízlése szerint). 1976-ban, négy évvel Jackie Stewart legutóbbi, a biztonságosabb autóversenyzésért meghirdetett bojkottja után Bernie Ecclestone áldását adta, hogy Sydney Pollack embere felvegye az az évi versenyeken James Hunt és mások (például Carlos Pace és Tom Pryce) száguldását. A következő évben moziba került filmben hallani, ahogy bemondják Niki Lauda nevét, miközben Al Pacino (azazhogy a fiktív Bobby Deerfield) beül a Brabham-kocsiba és farkasszemet néz az idő előtti halállal (a forgatókönyv alapjául szolgáló, egy autóversenyző és egy rejtélyes fiatal nő románcát ecsetelő Remarque-regény eredeti címe szerint az Ég nem kivételezik senkivel). Majd elfelejtettem: a stáblistán Carlos Pace és Tom Pryce neve mellett kereszt van.

Azért várj egy kicsit, még ne hívd át a haverokat azonnal! A mikrós popcorn is maradjon csak a konyhaszekrényben, amíg meg nem beszéled életed párjával, hogy mit szólna egy romantikus filmhez ma este. Ugyan a hetvenes években Hollywood éppen csak kezdett azzá a nézői igényeket kiszolgáló gépezetté válni, amilyennek ma ismerjük, a Bobby Deerfield mégis majdnem úgy működik, mint egy jól fejlett randifilm. A fiúk örömmel nyugtázhatják a tényt, hogy a versenyjelenetek az autóversenyzőkkel, a kocsikkal, a nézőkkel (meg a hetvenes évek élére vasalt trapéznadrágjaival, magas sarkú férficipőivel, lenőtt frizuráival) egyetemben olyannyira igaziak, mintha csak egy fiktív történettel felturbózott korabeli dokumentumfilmet (vagy tévéközvetítést) néznének a hetvenhatos szezon versenyeiről. (Nem esküszöm meg rá, de mintha még Lauda kocsiját is láttam volna elsuhanni.) A lányok ellenben elgyönyörködhetnek egy szomorkás, lassú tempójú szerelmesfilmben, ahol a legszebb éveiben járó Al Pacino még nem emeli fel a hangját, hanem beszédes pillantásokkal, félénk félmosollyal udvarol a főhősnőnek Európa híres-nevezetes üdülőhelyein.

Mondom, majdnem úgy működik, mint egy romantikus film. Mert azt azért nem feltétlen javasolnám, hogy első randira olyan filmet válassz, ami az elmúlásról szól. Hasonlíthatnám Huszárik Szindbádjához, de Pollack filmjében a német gyógyfürdő sápadt narancsának nincs olyan felkavaró íze, mint a velős húslevesnek, és nem is a szépségekre történő emlékezés adja meg az élet misztikus lényegét. Hasonlíthatnám Antonioni filmjeihez is, de itt a "gazdag emberek problémái", a hétköznapi, anyagi gondok alóli mentesség és a James Bond által is frekventált üdülőhelyek luxusának korlátlan élvezete nem arra szolgál, hogy felmutassa a mindennapok átható ürességét és egzisztenciális unalmát, hanem mélabús töprengésre ad okot afelett a cizellálatlan tény felett, hogy az élet minden öröme elenyészik egyszer.

És hasonlíthatnám a Varázshegyhez is, de Remarque nem Thomas Mann, így hát metafizikus felismerésekre se számítsunk a halál szoros közelségében eltöltött időből. Pollack filmje lassú és nem menő, mint amilyen igazában lehetett a hetvenes évek annak, aki benne élt. Pacino visszafogott játéka mintha bele se merne gondolni abba, milyen lenne, ha egy nap az ő kocsija törne ki lángokban úgy, mint versenytársának a balesetében, amelynek miértjére keresi a választ. Pedig az a Carlos Pace volt a dublőre a pályán.

Végső soron mégiscsak retró szerelmesfilm ez, ahol az európai felső középosztály autóversenyeinek és üdülőhelyeinek színes és realisztikus díszletei között játssza el, helyenként zavarba ejtő közvetlenséggel, Pacino és Marthe Keller azt az idillt, amely (színészbetegség) a forgatáson kívülre is átszivárgott. Az azóta eltelt harmincegynéhány évben nagyrészt csendesen elfelejtődött ez a mozi (mint ahogy Ridley Scottot és Russell Crowe-t sem a Bor, mámor, Provence miatt fogják emlegetni), de azt a talán nem is olyan keveset, amit a fiúk és a lányok találhatnak benne, megadja a film. Meg egy félig-meddig váratlan Mae West-megszemélyesítést Pacinótól. És Bernie Ecclestone-nak hála, a filmtörténet tán legpofátlanabb (de helyénvaló) Martini-reklámját.