Richard B. Riddick (Vin Diesel), a világegyetem leghalálosabb gazfickója akaratán kívül extrém túrázik egy ellenséges bolygón, és mikor egyik vadtól a másikig menekülve rádöbben, hogy az esős évszak még nagyobb veszedelmet jelent rá, elhatározza, hogy dobbant innen. Ehhez viszont szüksége lesz egy hajóra, egy hajó az ő esetében pedig csak fejvadászokkal együtt kapható.

Hol is hagytuk abba? Riddickből király lett, méghozzá nem túl boldog király, mivel az ösztönei más vidékekre, más tennivalók felé húzzák, és a közérzetének az sem tesz túl jót, hogy az ágyában fekvő négy meztelen maca közül legalább egy a vérét akarja, mert hát ez a királyok sorsa. Hamarosan eljön hát neki a vérrel-porral folyó Kánaán, ahol kedvére harcolhat a puszta túlélésért.

Igazából soha nem derült ki, hogy miben is állnak Riddick igazi szándékai: tart valahová, talán haza, de minden egyes alkalommal valaki vagy valami megakadályozza abban, hogy elérje célját. Olyan ő, mint egy univerzális megoldókulcs, amely egyben a problémát is magában hordozza. Mert csak úgy vonzza a bajt. No, de a Riddick-misztikum kb. ennyiben ki is merül, ami nem is baj, mert nem erre vettünk jegyet.

Határozottan élveztem, mi több, egyenesen imádtam az első fél órát. Hősünk egymagában, némán, érdeklődéssel, izgalommal vegyes kínnal az arcán próbálja megérni a holnapot egy olyan világban, ahol mintha minden arról szólna, hogy ő még véletlenül se érje meg a holnapot. Egyfajta anti-WALL-E-ként telnek ezek a Bear Gryllst is megidéző, aztán persze nyolcszor lepipáló percek, és még a korábban már viszolyogva fogadott Kiskutya Mentőakciót is ekkor zavarják le, de istenuccse, ebben a kontextusban még ezt is bírtam, hisz egyfajta kisfiús bájt kölcsönzött Riddick amúgy tompára kopott maszkulanitásának.

A film akkor romlik el, mikor megjönnek a fejvadászok. Nem is egy csapat, hanem mindjárt kettő. És aztán kinyitják a szájukat, és beszélnek és beszélnek: veszekednek, ordibálnak, verbális péniszkardozást rendeznek, és az sem téríti őket észhez, hogy Riddick szépen lassan elkezdi őket levadászni, úgyhogy a film olyan formát ölt, mint egy rossz Ragadozó-klón, melyben a címszereplő az ikonikus izomemberek helyett egy óvoda udvarának viaskodó hülyegyerekeit iktatja ki. Aztán megjönnek a szörnyek is, de a mocskos szájú szájkaratézés még ekkor sem hagy alá.

Rettenetesen csikorog a film. Két órás játékidejét csak lomha mozgású, túlnyújtott szünetekkel teli töltelékjelenetekkel tudja átvészelni, mintha mindjárt egy rendezői, azaz jelen esetben egy produceri változatot küldtek volna moziba, amely a nagy átlaggal szemben azért hosszabb (a producerek szerint a rövid film a jó film), mert jelen esetben Vin Diesel tartotta kezében eme gyeplőt, és szemlátomást szívesen elnézegette magát. A hosszadalmas játékidő az alacsony költségvetésnek sem tesz jót, amely hol borzalmas trükkökben, hol ritmustalan, gyakorlatilag akciót nélkülöző akciójelenetekben ütközik ki: mert hát ennyire tellett. 

A Diesel az Diesel, de körülötte majd mindenki pocsék. Az egyik fejvadász-csapat idegeskedő csapatkapitányát, és annak behemót jobbkezét alakító Jordi Mollának és Dave Batuistának ugyan vannak jobb pillanatai, de a szögletes forgatókönyv őket is hülyébbnél hülyébb helyzetekbe kényszeríti. 

Hihetetlen, hogy ezért a sztoriért küzdött éveken át Diesel és David Twohy rendező. Erre mondták azt, hogy olyan történetük van, amit mindenképp el kell mesélni, a Riddick ugyanis gyakorlatilag nem rendelkezik sztorival: a Pitch Black szcenárióját másolja, annak jól sikerült momentumait idézgeti, de mindezt elképesztően fáradtan, böszmén, alig-alig élvezhetően. Azért remélem, Dieselnek nem megy rá a háza, mert az éjjellátó figura továbbra is jó, csak legközelebb nem ártana, ha kezdenének is vele valamit.

kövess minket facebookon és twitteren!