Némi európai kitérő után Woody Allen újra visszatért szülőföldjére, hogy azt, amit eddig legfeljebb egy-egy interjúban említett, most a vásznon mondja el Amerikáról. A Blue Jasmine-t ugyanis pontosan ugyanaz a kiábrándultság jellemzi, ami a rendezőt az európai romantikába (sok esetben persze csak a turisztikai magazinokban is szalonképes részletekbe) űzte az Egyesült Államok morális, politikai és anyagi válságából.

Talán nem véletlen, hogy ehhez Tennessee Williams klasszikus darabját, A vágy villamosát vette alapul, és formálta át a jelen helyzetre. Miután hűtlen, fehérgalléros bűnöző férje (Alec Baldwin) öngyilkos lesz a börtönben, az idegösszeroppanással küzdő Jasmine (Cate Blanchett) San Franciscóba utazik testvéréhez, az alsó középosztályban rekedt Gingerhez (Sally Hawkins), hogy megpróbálja visszabillenteni a régi kerékvágásba kisiklott életét.
Az a világ és az a társadalmi réteg, amiben Allen eddig élt, alkotott, és amiben hitt, itt már a csőd szélén áll. A klasszikus értelemben vett nagyvilági, gazdag értelmiségi karakterek mindegyike fel nem oldható válságban van, amit csak tovább mélyít a saját, példaértékűnek hazudott életükhöz való ragaszkodás. Velük szemben állnak az egyszerűbb életmódot élők, akik legyenek akár bohémek, prolik, középszerű munkások, mind megtalálják a saját boldogságukat.
Talán ebből már sejthető, hogy most nem az utóbbi időkben megszokott Woody Allenjével lesz dolga a nézőnek, és tényleg nem. Van a filmben egy jelenet, ahol Jasmine próbálja megfékezni testvére hangoskodó gyerekeit, és szinte könyörögve mondja nekik, hogy hallgassanak, mert ma valami miatt nem hat a nyugtató. Talán ez az egyetlen pillanat, amikor a nézőtéren ülve úgy érezni, végre történik valami bagatell, ami majd más, ironikusabb, szarkasztikusabb - bizonyos szempontból eszményibb - csapásba tereli a szereplők életét. De nem, Allen nem enged, a tőle szokatlanul nyers modor és a lecsupaszított dialógusok mindvégig megmaradnak.
Nem mondhatnám, hogy túl nagy öröm volt nézni ezt a kiábrándult értelmiségit, de annál érdekesebb és értékesebb volt újra azt látni, hogy a rendezőnek van mondanivalója. És persze az sem utolsó szempont, hogy a csinoska leányka és európai álmodozó után újra drámai karakterekkel dolgozik, méghozzá egy hibátlanul teljesítő gárda prezentálásában. Cate Blanchett fantasztikusan jó, de őt már annyit dicsérték ezért a szerepéért, hogy én most inkább inkább két kollégájára hívnám fel a figyelmet: Sally Hawkinsra és Andrew Dice Clayre, akik ugyan messze nem kaptak olyan hálás szerepet mint Blanchett, de ahhoz bőven vaskosat, hogy majd felvegyem őket az év végi összesítő listámra.


Az oldalon található tartalmak kizárólag








