Némi európai kitérő után Woody Allen újra visszatért szülőföldjére, hogy azt, amit eddig legfeljebb egy-egy interjúban említett, most a vásznon mondja el Amerikáról. A Blue Jasmine-t ugyanis pontosan ugyanaz a kiábrándultság jellemzi, ami a rendezőt az európai romantikába (sok esetben persze csak a turisztikai magazinokban is szalonképes részletekbe) űzte az Egyesült Államok morális, politikai és anyagi válságából.
Talán nem véletlen, hogy ehhez Tennessee Williams klasszikus darabját, A vágy villamosát vette alapul, és formálta át a jelen helyzetre. Miután hűtlen, fehérgalléros bűnöző férje (Alec Baldwin) öngyilkos lesz a börtönben, az idegösszeroppanással küzdő Jasmine (Cate Blanchett) San Franciscóba utazik testvéréhez, az alsó középosztályban rekedt Gingerhez (Sally Hawkins), hogy megpróbálja visszabillenteni a régi kerékvágásba kisiklott életét.
Az a világ és az a társadalmi réteg, amiben Allen eddig élt, alkotott, és amiben hitt, itt már a csőd szélén áll. A klasszikus értelemben vett nagyvilági, gazdag értelmiségi karakterek mindegyike fel nem oldható válságban van, amit csak tovább mélyít a saját, példaértékűnek hazudott életükhöz való ragaszkodás. Velük szemben állnak az egyszerűbb életmódot élők, akik legyenek akár bohémek, prolik, középszerű munkások, mind megtalálják a saját boldogságukat.
Talán ebből már sejthető, hogy most nem az utóbbi időkben megszokott Woody Allenjével lesz dolga a nézőnek, és tényleg nem. Van a filmben egy jelenet, ahol Jasmine próbálja megfékezni testvére hangoskodó gyerekeit, és szinte könyörögve mondja nekik, hogy hallgassanak, mert ma valami miatt nem hat a nyugtató. Talán ez az egyetlen pillanat, amikor a nézőtéren ülve úgy érezni, végre történik valami bagatell, ami majd más, ironikusabb, szarkasztikusabb - bizonyos szempontból eszményibb - csapásba tereli a szereplők életét. De nem, Allen nem enged, a tőle szokatlanul nyers modor és a lecsupaszított dialógusok mindvégig megmaradnak.
Nem mondhatnám, hogy túl nagy öröm volt nézni ezt a kiábrándult értelmiségit, de annál érdekesebb és értékesebb volt újra azt látni, hogy a rendezőnek van mondanivalója. És persze az sem utolsó szempont, hogy a csinoska leányka és európai álmodozó után újra drámai karakterekkel dolgozik, méghozzá egy hibátlanul teljesítő gárda prezentálásában. Cate Blanchett fantasztikusan jó, de őt már annyit dicsérték ezért a szerepéért, hogy én most inkább inkább két kollégájára hívnám fel a figyelmet: Sally Hawkinsra és Andrew Dice Clayre, akik ugyan messze nem kaptak olyan hálás szerepet mint Blanchett, de ahhoz bőven vaskosat, hogy majd felvegyem őket az év végi összesítő listámra.