Terroristák foglalják el a Fehér Házat. Az elnököt túszul ejtik, a személyzet nagyját likvidálják, és vannak mindenféle követeléseik, meg persze rakétaindító kódokat is akarnak maguknak. Még szerencse, hogy van a falak között egy ember, akivel ugyan az Egyesült Államok nem bánt túl kegyesen, de ő van annyira derekas amerikai, hogy ezt csípőből megbocsássa, és megmentsen mindenkit, akit lehet. Nem, ez nem a Támadás a Fehér Ház ellen, hanem a nagy tesó.
Michael Bay idén egész ügyes és okos filmet forgatott? Oda se neki, Roland Emmerich elintézte, hogy ezen a nyáron se maradjunk túldimenzionált, ostoba és helyenként rettenetesen rasszista csimbum nélkül. Elmúltak már azok az idők, amikor egész Amerika beállt egy nagydumás feka mögé, és levegőbe bokszolt örömében, mikor az kiosztott egy harmadik típusú pofont a hazájára támadó űrlénynek. Ma már az a feka elfogadhatatlannak számít, aki azért rúgja le az őt szorongatni próbáló (amúgy félholt) terroristát, mert hozzáért a Nike-jához. A hülye nigger akkor is hülye nigger, ha történetesen ő az Egyesült Államok elnöke.
Nem azt mondom, hogy nekem ezzel különösebb gondom lenne, hisz a fent említett geg még a film jobban sikerült pillanatai közé tartozik, de elhiszem, hogy az amerikaiak kettesével álltak ki a pénztár előtti sorokból, mikor megtudták, hogy az elnökük valójában csak egy botcsinálta, vicceskedő segítőtárs, aki nem rest bevallani, hogy nem áll szándékában történelmet írni, csak jól akar kinézni, hátha úgy fennmarad az utókornak. No, de hagyom is Jamie Foxxot: Channing Tatummal egészen tűrhető párost alkotnak, még ha csak minden harmadik poénjuk talál be (mert minden első vacak, minden második pedig rossz időben és rossz helyen sül el).
A gond inkább ott van, hogy a film teljesen hülyének nézi a nézőjét. Méghozzá nem úgy, ahogy ilyenkor szokás: nem karolja át a vállad, hogy "gyere, ökörködjünk egy sort, és közben dobj be egy kuki/kólát"; én inkább azt éreztem, hogy valaki a vászon mögött állva rajtam röhög, hogy "nesze, nyeld le ezt a szart". Így aztán a nachos sem volt olyan finom.
Mert mellé le kellett nyelnem, hogy a Fehér Ház előtt felvonult katonák ölbe tett kézzel nézik, ahogy az épület kertjében keringő elnök kocsiját gépágyúkkal lövik szitává. Le kellett nyelnem, ahogy a rosszfiú próbálja fenyegetéssel rábírni az elnököt, hogy nyissa ki neki a föld-levegő rakétákat vezérlő táskát, miközben csak meg kéne fognia a kezét, és rá kéne nyomnia a táska tetejére (ahogy azt meg is teszi három perc múlva). Le kellett nyelnem, ahogy egy nyámnyila túravezető odamegy az imént még biztonsági őröket halomra lövő terroristához, hogy jó lenne, ha vigyázna a Fehér Ház értékeire. Le kellett nyelnem rengeteg patrióta hülyeséget (egy kulcspillanatban lassítva meglengetett zászlóval az élen), a gyakorlatilag használhatatlan biztonságiakat, a szintén azzá váló terroristákat, mikor már Tatummal találják szembe magukat, és még sorolhatnám.
Rengeteg dolgot kellett nyelnem, és emellett még csak jól sem szórakoztam. A film promótálása során jól eltitkolták, ki áll az egész balhé mögött, ami végső soron érthető is, hisz egy totálisan jellegtelen és fáradt figura az elkövető, akinek már az első perctől homlokára van írva, hogy ő lesz itt a főgenya. Azt viszont nehezen tudták véka alá rejteni, hogy tulajdonképpen a Die Hard majmolásáról van szó, és Az elnök végveszélyben nem csak annak cselekményét nyúlja le, hanem gyakorlatilag a teljes arzenálját. Ahogy a rosszakat végignéztem, szépen sorban kipipálhattam a lajtstrom minden rubrikáját a személyeskedő terrorista-jobbkéztől kezdve a csodahekkeren át az igazi indokait véka alá rejtő főmuftiig, mindeközben Channing Tatum koszos trikóban osztja az áldást meg az egysorosokat (ehhez mondjuk az elnök úr kitűnő partner), és még egy olyan jelenet is helyet kap a képletben, melyben a tetőn ügyködő emberünket a jófiúk helikoptere rosszfiúnak néz. Kell is az.
Ugyanakkor erősen kérdéses, hogy Emmerichék mire tapsoltak el 150 milliót. Az addig rendben van, hogy gyakorlatilag a Fehér Ház teljes másolatát felhúzták, hogy aztán nullára redukálják, de néhány villanástól eltekintve a CGI bántóan rossz (pixelhelikopterek és rajzolt limuzinok karcolják a vásznat), és az talán már említésre sem méltó, hogy egy hangtompítóval felszerelt gépfegyverhez rossz hangeffektust kevernek. Emmerich divatjamúlt filmjében tehát nagyítóval kell keresni az erényt, és még csak azzal sem lehet takargatni, hogy szándékosan rossz, mert elég már szándékosan rossz filmet sokkal egyszerűbb csinálni, mint jót, meg aztán, gyerekek, elég már a figurázásból! Egy biztos: nincs még egy olyan film, melynek főhőse ennyi csukott üvegajtón esett volna át, mint Channing Tatum. Hát, ez is valami.
kövess minket facebookon és twitteren!