Még jóval azelőtt, hogy katasztrófa sújtotta produkciók birtoklójává avanzsált volna, vagy a féktelen önparafrazeálás földjéről fogalmazta volna újra és újra meg önmagát és hóbortos mesemondó vénáját, volt egy jobbára dinamikus Terry Gilliam, aki képes volt mindössze egy önálló nagyjátékfilmmel a háta mögött összerántani egy monumentális produkciót, melybe még nem csöpögött bele a későbbi, bájos és személyeskedő keserűség. A produkció kezdetben, finom sznob csavarral ezerkilencszáznyolcvannégyésfél címre hallgatott, később Brazillá szelídült.
Tökéletes bürokrata rendszer tárul a szemünk elé, mely csupán azért a legjobb minden lehetséges világ közül, mert már nem maradt benne fantázia másikat elképzelni. Lehetne gondosan karban tartott a hangyaháború, ám diktatórikus jellege ellenére nélkülözi az élére álló erős oligarchát, minden vezető funkcionárius is egyben, és minden tulajdon feudum. Főhősünk, Sam Lowry (Jonathan Pryce) jobbára mégis inkább csak funkcionárius, akit hiába lökdösne tehetős anyja felfelé a szamárlétrán, az kamaszos daccal és aggastyáni passzivitással szegül ellen a szülői szándéknak. Zöld dombokról, repülésről és kéjes latin falzettekről szövögeti homályos álmait, de a szárnyának tollaiba csöpögtetett viasz, amúgy antik mintára, még azelőtt olvadni kezd, hogy igazán megköthetett volna.
Ha a forgatókönyvet nem Gilliam zsírkrétája írta volna, valószínűleg nem a szerelem lenne az első elfogadható nemesítő erő, mely emberré gyúrná a hivatalnokot, ám ebben a világban az elromlott termosztát is szertelen, csapongó sziporkákkal javítható, szerszámok helyett és még ez a csupa nagybetűs szerelem is börleszkbe fogalmazva váltaná meg a világot. Senkit ne tévesszenek meg a párbeszédek, amit látunk az egy slendrián módon szőnyeg alá söpört pantomim, melyben az a zavarba ejtő, hogy rájövünk, hogy Chaplin se lenne olyan átkozottul szimpatikus, ha egy-egy bántón gyáva és kishitű mondatot csikorgatna a fogai közt.
Szerencsére a kezdetben csupán stilisztikai szürrealizmus fokozatosan átcsap minden valóságok szisztematikus megkérdőjelezésébe. A világ, melyet először a semmit sem birtokló ember felszabadult szemszögéből komikusnak és impotensnek láttunk, a felelősségek súlya alatt agresszívabb arcát kezdi mutatni. Lowry, aki kezdetben fókuszálatlan vágyaiból és félelmeiből szőtte álmait, a szeretett nőben és az őt üldöző rendszerben megtalálja rémálmai metropoliszát, és megteremti legyőzendő Góliátját, akivel szemben az ágyában fekve hellén hősként szállhat hadba. Legalább annyira a valóságban magát módszeresen alárendelő ember kedélyjavító játszmája ez, mint valós dilemmáinak lenyomata.
A rajzfilmes komikum viszont nem vész el, Gilliam tobzódik a hetvenes, nyolcvanas évek technokrata sci-fijeinek gúnyolásában, minden kütyü darabjaira hull, minden forradalmi orvosi eljárás nyomorba dönti a pácienst, egy jól megtermett rovar egy egész hivatal adminisztrációját béníthatja meg bármelyik pillanatban. Épp ezért hangosodik is a fegyverropogás válaszul a kiszolgáltatottságra, az az ember pedig, aki pillanatok alatt megoldást talál a felmerülő problémára, automatikusan rendszerellenes, törvényen kívüli. A vásári óberkodás azon fokozata ez, amikor bármelyik pillanatban felforrhat egy hajhálós öreg néni agyvize azon rendet tehetnékjében. Ez az öreg néni Sam Lowry.
Ami Gilliam-et illeti, ő fáradhatatlan játékossággal és vakmerő megalomániával építgeti futurisztikus cirkusz maximuszát, kapálózik minden olyan narratív eszköz után, ami korábban a Python gyomrát megfeküdte volna, és hajánál fogva rángatja magát előre a nagy művésszé válás útján. A Brazil, mint első önálló mérföldkő karrierében, a végletekig ars poeticus és a legapróbb részletéig megmunkált. Mesterkélt műdal a szerelemhez és dadaista gúnyvers az alkotó elmét cenzúrázó külső rendszerekhez. A formai, vizuális és tartalmi bravúrok mégis nehezebben ülnek meg az elmében, mint a beteljesülőben lévő szerelem egy-egy pátoszos kockája, melyek a technikás filmrendező tüdejében ücsörgő, vérét szopkodó gyermekded zigóta létét bizonyítják. Hál’istennek.