Úgy érzem, kezd törni a lelkesedésem. Blogunk hajnalán (a picsulába, megint elfelejtkeztem a születésnapunkról) volt úgy, hogy még aznap este, hajnalban - porosan, csengő fülekkel sör-, bor- és pálinkaszagúan, de fülig érő vigyorral a számon - zengedeztem a szigetes élményekről, most meg ott tartok, hogy oké, jó érzés a nosztalgia, de a fenébe is, elég már az önámításból: ez a Sziget bakfitty. Idén először már Gerendai sem rendezett látványpékséget (maximum azzal, hogy állítólag kiket hívtak meg, mellyel egyszerre fájdították a szívünket meg a rekeszizmainkat): megmondta kerek-perec, hogy a felhozatal szar, ezért helyette lesz több lampion.
Hát lampion az volt, meg igazából jól is éreztem magam, csak másnap voltam rosszul, no nem feltétlenül az elfogyasztott egyensör utóhatásaitól, hanem hogy ez a vurstli milyen elképesztően sokba fáj. Biztos ezrek mondták már, hogy az árak most már nyugati színvonalúak, csak a felhozatal nem, de ez annyiban téves, hogy a nyugati árak azért még egy kicsit magasabbak (legalább addig hozzánk jönnek vedelni a hollandok), ugyanakkor a Sziget felhozatala lassan, de biztosan kezd elmaradni már a keleti színvonaltól is. Amíg Billy Corgan vagy Thom Yorke körbelő minket, addig mi kapunk TBA-t öt nappal a kezdés előtt, Mikát és lézerekkel meg tűzkerekekkel megdobott óriásdiszkót, melyet ugyan a világ első számú lemezlovasa vezényel le, de mindezt kb. annyira kreatívan, mint a szakmájukba Max Mix-sorozat kifulladása idején belefáradó mucsai diszkósok (tőlük ezúttal is elnézést kérek).
Igen, tudom, hogy volt már cifrább dolog is a Nagyszínpadon David Guettánál (gondoljunk csak Müller Péter úrra, akit alig lehetett onnan levakarni), no de egyrészt az még a Sziget a pórnép számára is elérhető gyerekkorában történt, másrészt mindig volt valami, ami ellenpontozta ezt, példának okáért a The Prodigy - akkor még névelővel és a fénykorukban, amikor a Hajógyárin lehetett meghallani az első nótákat a The Fat of the Landről, harmadrészt a lemezlovasos úri murinak egy egészen más fesztiválon van a helye, egy olyanon, ahol nem néznek rád furán, ha tetőtől-talpig fehér cuccban mész ki, már csak azért is, mert a lötyi-mötyi közepette még össze sem koszolod majd magad.
Idén viszont Guetta volt a csúcs, már ami a látogatottságot illeti (vasárnap csak _ennyi_ választotta el a szervezőket, hogy kitegyék a "megtelt" táblát), zeneileg viszont a Blur nyújtotta a legtöbbet, akik még soha nem jártak Magyarországon, és új album híján a nem rég újjáalakult banda besztof válogatással örvendeztette meg azokat, akik már a 90-es években sem csak Take Thatre ropták. Damon Albarn (45) öreg és pimpelt, mint a 85-ös út; ha szembejönne az utcán, valószínűleg fel se ismerném, de amint kinyitotta a száját, máris abban a korban termettem, amikor még javában szívatták egymást Gallagherékkel, és közben jobbnál jobb dalokat pötyögtek ki magukból "egyet neked, egyet nekem" alapon, azaz hol egy ugrálós slágerbombát (Girls & Boys, Country House), hol pedig egy gyönyörűséges zenei felépülést (Beetlebum, Tender), és ez bizony mind ott volt a Nagyszínpadon - néha 11 zenész kíséretében.
No, de nem csak a Blur volt jó idén: zenei szinten nagyot hozott a Tame Impala /csak ne nyelte volna el a felét az A38 akusztikailag nulla sátra/, bulihangulatban Katy B /csak ne nyelte volna el a felét az A38 akusztikailag nulla sátra/, jókedvben a Skunk Anansie /kár, hogy a Blurrel ellentétben nekik vannak nagyon középszerű új albumaik/, a germán technomundér megvédésében a Booka Shade /kár, hogy mindössze 53 percig bírták/, össznépi szaunáztatásban pedig a Chase & Status /kár, hogy a szauna legalább olyan jó, mint amilyen jó is/, és persze ott volt az a bizonyos plusz, amiről vagy nem mondasz semmit, hanem inkább megmutatod, vagy cikornyás körmondatokban próbálsz képet adni arról, miről is van itt szó. Kell egy hét együttlét, mondta az ősi szigetes szlogen, és pontosan erről van szó: a Sziget olyan, mint New York, megtalálsz benne minden nációt és kultúr-machinációt, de még annál is jobb, hisz ez az a hely, ahol ennyiféle ember mind ugyanarra kattan - zenére, mulatásra, kavalkádra; és ebben az egész kattanásban a viták is benne vannak, hogy ez jó, ez meg nem jó, ez adja a sava-borsát, hogy aztán végül úgy is találj magadnak valamit, akár tervezettet, akár random szembejövőt, de inkább az utóbbit, ahol elképesztően jól érzed magad. No, csak cikornyás lett a vége, de ha legközelebb kijöttök, akkor megmutatom.
A lényeg, hogy igenis, van abban valami, hogy az ember nem csak a koncertekért jár ki a Szigetre, bármennyire is szidja a felhozatalt, és nem is a porért meg az (idén némileg rendszerbe szedett) Toi-Toiok aromájáért, ám ez az érzés sajnos évről-évre drágább lesz, évről-évre csorbul, és ha 800 Ft-ot kóstál 10 deka sült csirke, ha a dobozos Dreherért (amit hajlamosak enyhén hűvös állapotban a kezedbe nyomni, ami felér egy istenkáromlással) 740 Ft-ot kell fizetned, akkor már nem feltétlenül éred be egy rögtönzött házibulival, néhány rejtett kincs koncertjének felfedezésével és az egyre fogyatkozó nagy nevek kipipálásával. És nem lampionokat, 2400 Ft-ért megülhető Sziget Eye-t meg egymás nyakába szórható festékport akarsz, hanem tényleg kulturális pluszt: jobb zenekarokat, jobb hangzást, jobb élményt.
kövess minket facebookon és twitteren!