aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: hellraiser (1987) Zalaba_Ferenc
2013. augusztus 05. 09:30:00

Kategória: film 19 komment

Miután kiolvasta a brit író novelláskötetét, a Books of Bloodot, Stephen King azt nyilatkozta: "Látom a horror jövőjét, úgy hívják, hogy Clive Barker". Természetesen nem kell mindent beszopni, amit a világ leolvasottabb horrorírója állít, s Barker életpályája sem mondható makulátlannak (Az éjszaka szülöttei és Az illúzió mestere című filmek elmaradtak a várakozástól, az Undying című számítógépes játék pedig hatalmasat bukott), de tény, ami tény: az ő fantáziája szülte minden idők egyik legjobb regényét, a Korbácsot, valamint ő írta és rendezte a Hellraisert, a 80-as évek egyik legkiemelkedőbb horrorját.

hellraiser620.jpg

A Hellraiser az ellentmondások filmje: felületes néző számára talán nem több egy trancsírhorrornál, melyben bőrszerkókba öltözött, S/M-rajongó albínók hentelnek embereket, s közben szörnyű dolgokat szavalnak. A film ilyen hozzáállás mellett is élvezetes élményt nyújt, csak hát nem kiemelkedőt. Ha viszont lehámozód a bőrt a film felszínéről, akkor egy olyan, diszfunkcionális család intim története bontakozhat ki a szemed előtt, amely tobzódik ambivalens érzésekben és paradox rémképekben, s nem mellesleg trendet teremt. Ezek azok az aspektusok, melyek kultikus státuszt vívtak ki a Hellraiser számára.

Vegyük például Pinhead esetét! Manapság együtt emlegetik a műfaj legemblematikusabb figuráival: Jason Voorhees, Michael Myers és Freddy Krueger mellett Pinheadnek is bérelt helye van a horror vérgőzös Pantheonjában. Bla-bla. Közhely. Ezt mindenki tudja, azt viszont már sokkal kevesebben, hogy Pinhead ezt a megtisztelő státuszt akaratlanul vívta ki magának: annak ellenére, hogy Barker régi cimborája, Doug Bradley bújt bőrébe, a szögekkel kivert fejű figura az első Hellraiserben még csak egy névtelen Kenobita (pokolőrző) volt, akit ráadásul nem is utolsónak zavartak haza, ahogy azt a főszörnyeknél szokás. Sikerének titka zavarba ejtő ellentmondásosságában keresendő: karaktere vonzó és visszataszító is egyben. Egy daliás figura, aki valaha óriási fájdalmakat (kéjeket?) élhetett át, melyeknek puszta mementói - melyeknek nevét köszönheti - is természetfeletti lényt, ha úgy tetszik, egy anti-istenséget faragtak belőle.

Talán perverz dolog olyat állítani, hogy Pinhead gyönyörű, de tiszteletet parancsoló megjelenéséből csak úgy árad a méltóság és az intelligencia: ha mindenképp egy horrorikont kellene magaddal vinned egy üzleti vacsorára, akkor valószínűleg ő lenen az egyetlen, aki tudja, melyik ételt melyik evőeszközzel kell fogyasztani, és a fogások között milyen small-talkkal kell hozzájárulni az est fényéhez - amely aztán könnyen fordulhat át vérengzésbe, de ez most mellékes. Figurájának nem kisebb dolog, mint a piercing "ipar" fellendítése köszönhető, a Hellraiser bemutatóját követően széles körben divatba jöttek az S/M-cuccok, s egy bizonyos, szexuális szélsőségeket kedvelő réteg is megtalálta magának celluloid szócsövét. 

Vonzalom és undor. Kín és öröm. Ez a feszült ambivalencia a film vizuális megvalósításában is érvényesül (a maga direkt módján: az elsőfilmes Barker egyik pillanatban például egy bimbózó rózsát láttat, a következőben meg már le is nyomja az ember fejét a pokol bélsaras bugyraiba). A történet középpontjában pedig egy olyan család áll, amely összetartó és széthúzó egyszerre. Frank (Sean Chapman) gyökértelen életet él: ide-oda kószál a világban, s mindent kipróbál, amelyben örömét lelheti, és nem törődik a következményekkel. Így kerül hozzá egy kínai puzzle doboz: a Rubik-kocka túlvilági megfelelője. Eladója szerint ha megfejted a kockát, olyan élvezetekben lesz részed, mint még soha. Frank-nek tetszik az ötlet, azt viszont nem sejti, hogy a kocka kaput nyit a pokolra, s az onnan érkező vendégeknek eléggé sajátos elképzeléseik vannak az örömökről: a Kenobiták szerint a határtalan élvezetek voltaképp azonosak az elviselhetetlen kínnal. Így aztán Frank azon kapja magát, hogy kések és kampók vájnak bőrébe, húsába, s mielőtt még sikíthatna egy embereset, már szét is cincálták. Csúnya halál.

Nem sokkal később Frank bátyja, Larry (Andrew Robinson) és újdonsült felesége, Julia (Clare Higgins) beköltözik Frank üresen maradt házába: velük tart Larry lánya, Kirsty (Ashley Laurence) is. A családi idill már-már tökéletesnek mondható, csak Julia viselkedik kicsit különösen. Még mielőtt ez mély nyomot hagyhatna a nézőben, Larry megvágja magát. A padlóra csöppenő vér szörnyűséges láncreakciót indít el: újra megnyitja a kaput a túlvilágra, ám Kenobiták helyett Frank lelke tér meg a pokolból. Édestestvére véréből elkezdi újraépíteni magát, ám pár csöpp nem elegendő ahhoz, hogy teljes erőre kapjon. Meggyőzi Juliát - akivel a dobozos incidenst megelőzően forró afférba keveredett -, hogy vonzerejét bevetve csaljon begerjedt férfiakat a házba, akikből Frank összerakhatja testét, a'la Életerő, a'la Múmia, a'la satöbbi. Kirsty sejti, hogy mostohaanyja füle mögött vaj van, ám hiába figyelmezteti édesapját, Larry-t elvakítja a szerelem. Nincs más hátra, Kirsty a Kenobitákhoz fordul segítségért.

Míg Brian Yuzna testhorrorjai inkább karikírozták a romantikát, David Cronenberg pedig szimbolikus szintre emelte azt, Barker filmjében a szerelemnek a legközönségesebb, istenkáromló oldala mutatkozik meg. A film kritizálói gyakorta pont azon akadnak fenn, amelyre a mindennapok is számtalan példát hoznak: Julia miért válik gyilkossá nyúzott kedvese kedvéért? Miért nem borzad el annak sötét lelkétől és visszataszító megjelenésétől: Larry miért hisz inkább Juliának, mint saját lányának? Mert a szerelem kurvára vak, és kínnal-könnyel kivert útja megrohasztja a lelkeket: eleséget adva ezzel az önmarcangolásnak. A Kenobiták hústépő, szélsőséges érzelmekre alapozott tettlegessége akár a jó öreg szerelmi kálvária metaforájaként is értelmezhető, mindenesetre vannak olyan szereplők a filmben, akik számára a húskampó egyenlő a megváltással. A film dramaturgiája eme szerelmi három-négy-sokszögre van kifeszítve, és ugyan elég gyakran átlépi az látványpokol tornácát, szerencsére csak néhány öncélú gore-marháskodás erejére (pl. a sáskazabáló hajléktalan, vagy a skorpiószerű béna-kreatúra a film vége felé) lép ki családias mederéből. Ezeket persze be lehet tudni a 80-as évek kötelező kellékeinek, vagy pedig egy kezdő (és igazából rendezőként soha be nem érő) direktor túlbuzgóságának.

Mindezzel együtt tény, hogy Barker kitűnően adaptálta filmre saját novelláját, ám nem a történet miatt vált kultuszfilmmé a Hellraiser. a szerző fiatalkorát átjáró glam rock és a 80-as években divatos ősmetál vonulat visszataszító báját magában egyesítő Pinhead, az első osztályú maszkok, a kiváló fényképezés (a fényeket és az árnyékokat szinte tapintani lehet), valamint Cristopher Young remek filmzenéje együttesen teremtik meg a brit horror atmoszféráját. Ugyanakkor a Hellraisernek is vannak gyenge pontjai (néhány effektus csapnivaló, csakúgy mint az, amit egyes szereplők színjátszás címén a vásznon művelnek), s azokat is meg tudom érteni, akik jobban kedvelik a folytatást annak groteszk humora és "larger than life" látványvilága miatt.

Clive Barker 500 ezer fontból forgatta a Hellraisert: a szenzációra éhes amerikai közönség rendesen zabálta a produkciót (csak az USA-ban 14 millió dollárt jövedelmezett), s a hype egész szériát hizlalt a történetből, amely jelenleg kilenc epizódot számlál, és már nagyon érik egy remake, habár meglehetősen kérdéses, hogy a tortúra-pornóról épp lejött, a romantikus rémtörténeteket Twilight-moslékkal azonosító közönség mit tudna kezdeni Pinheaddel és kompániájával. No de igazából nincs miért aggódni: a pokol megvár.

kövess minket facebookon és twitteren!

poster_hellraiser.jpg

Címkék

kritika horror hellraiser clive barker eurocinema 8csillagos brit flick

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr205444434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsoca87 · http://kilencesterv.blog.hu/ 2013.08.05. 09:35:08

"az Undying című számítógépes játék pedig hatalmasat bukott"

Ettől függetlenül az Undying szerintem minden idők legjobb horror FPS-einek egyike. Imádtam.

Zalaba_Ferenc · http://aeonflux.blog.hu 2013.08.05. 09:36:59

@Zsoca87: Így van. 5 perc játék, mentés, 5 perc szünet, 5 perc játék, mentés, 5 perc szünet...

Zsoca87 · http://kilencesterv.blog.hu/ 2013.08.05. 09:37:55

@Zalaba_Ferenc: :D Pontosan. Szerintem én azóta nem paráztam ennyit - se filmen, se könyvön, se játékon.

Zsoca87 · http://kilencesterv.blog.hu/ 2013.08.05. 09:41:35

@Zalaba_Ferenc: :) Oké, akkor ma este feltelepítem és nekiállok. :D

szkristof92 2013.08.05. 10:14:57

Mindkettő nagy darab. A Hellraiser is meg az Undying is.

Ted E. Bear 2013.08.05. 10:16:02

Hatalmas kedvenc a film. Örülök, hogy anno beruháztam az itthon megjelent kockára. :) Az Undying meg valóban egy hatalmas játék. Máig nem értem, hogy miért bukott akkorát... Amúgy szerintem a másik játéka, a Jericho is egész jól sikerült.

entro 2013.08.05. 10:21:32

Baromi jó írás! Élvezet volt olvasni, akár csak a Vérkönyveket (King nem kamuzott), legalábbis az első két kötetet, amik megjelentek magyarul, aztán buktak is, meggyőződésem szerint a borítóik gyalázatos minősége miatt. Jóérzésű ember nem kakál a könyvespolcára, márpedig azokkal a förtelmekkel egy egészséges fekália rokonítható esztétikai szempontból. Szégyen, hogy egy ilyen kimagasló teljesítmény nem kap megfelelő figyelmet a kiadó hozzá nem értése miatt. Persze, aki tudta, mire ruház be, az valószínűleg megvásárolta (én is), de jobb társaságban elővenni csak hosszas magyarázkodás kíséretében lehet. Egy minimális szinten ízléses borítóval akár megnyerhettek volna olyanokat is, akik csak hallomásból ismerik Barker nevét, vagy egyszerűen csak szeretik a horror-t (bár ugye kis hazánkban valamiért még mindig lenézett műfaj). Mindezek ellenére mindenkinek ajánlom, horrorisztikusság és végtelenül beteg ötletek szempontjából King mestert is felülmúlja, egyedülálló (bár nem feltétlenül kellemes) élmény, tudósítás az emberi lélek olyan tartományaiból, melyekről nem szívesen veszünk tudomást, de attól még léteznek.

REMY · http://supernaturalmovies.blog.hu/ 2013.08.05. 10:48:47

Szeretem ezt a filmet, mert elképesztően ötletes, nyers, brutális. DE a nagyszerű alapötlet ellenére hiányérzetem van vele kapcsolatban, mert a kenobiták nagyon keveset szerepeltek benne, pedig ők óriási lökést adhattak volna még a filmhez.

Klasszikusnak klasszikus, de az akkori időkből nekem még mindig a Rémálom az Elm utcában a favorit. (meg úgy összességében is)

A folytatásai a filmnek még nézhetőek egy darabig, de elképesztő mélységekbe esett az idők során a film, főleg a legutolsó résszel.

Kovács Erzsébet 2013.08.05. 14:58:06

Mondod (mondjátok), hogy a Twilight moslék, amit nehéz is lenne tagadni, de: való egy kamaszlánynak trancsírhorror, ha ő csak egy kis romantikus borzongásra vágyik? A könyvek tudtommal anno Young Adult kategóriában (nálunk: pöttyös könyvek) jöttek ki, abba pedig nem illik a hentelés.
Nem az a baj, hogy a Twilightokat nem a régi Cronenberg rendezte, hanem az, hogy mindegyik egy hatalmas, kihagyott ziccer egy igazi tündérmesére. Mármint a szó tizenkilencedik századi értelmében.

Zalaba_Ferenc · http://aeonflux.blog.hu 2013.08.05. 15:09:15

@Kovács Erzsébet: Nem a tinilányok eledelét kérem én számon az Alkonyaton, hanem azt, hogy a Meyer csodaregényeinek hála a romantikus horror elértéktelenedett a közvélemény szemében, legalábbis jókora hátránnyal indul. Meg egyébként se működne egy ilyen narratíva napjainkban: kicsit olyan, mint egy 90-es évek elejére jellemző szerelmes/erotikus thriller - csak némi pokoljárással kiegészítve. :)

Wintermoots (törölt) 2013.08.05. 17:32:33

@Zalaba_Ferenc:

kicsit olyan, mint egy 90-es évek elejére jellemző szerelmes/erotikus thriller "

de hát ez pozitívum, nem?:)

Zalaba_Ferenc · http://aeonflux.blog.hu 2013.08.05. 17:49:35

@Wintermoots: Inkább egy kor jellegzetessége. Valószínűleg egy most elkészülő Hellraiserben minden szereplő maximum 25 éves lenne, többet foglalkoznának a trendekkel, mint egymással, aztán szép sorban elhullanának mindenféle felgyorsított rémségek közepette.

Kovács Erzsébet 2013.08.05. 20:29:19

@Zalaba_Ferenc: Inkább úgy lehet az szerintem is, hogy "egyébként se működne egy ilyen narratíva napjainkban" (bár abban se vagyok biztos, hogy a kamaszlányok nagy része valaha is akart volna explicit erőszakkal súlyosbított romantikus rémtörténetet). Meyer csak ügyesen kihasználta a közízlést. Ha valamiért haragudni kell rá, az az, hogy nem elég tehetséges hozzá, hogy ne csináljon giccset egy erős potenciálú történetből.

Zalaba_Ferenc · http://aeonflux.blog.hu 2013.08.05. 22:31:35

@Kovács Erzsébet: A Hellraiser soha nem is kamaszlányokhoz szólt, ellenben romantikus volt, méghozzá felnőtteknek szólóan, manapság viszont már nincs helye "romantikus rémtörténet"-eknek, mert mindenkinek azonnal a vámpíros lányregények ugranak be, és részben ennek köszönhetően az olyan próbálkozások, mint pl. a Splice, pillanatok alatt elhalnak.

Kovács Erzsébet 2013.08.05. 23:07:33

@Zalaba_Ferenc: Abban egy pillanatig se kételkedtem, hogy a Hellraiser felnőttfilm. Mindenesetre két különböző közönség van. Hogy volt-e, lett volna igény a Splice-ra és a hasonlókra? Nem tudom, de nekem valahogy az az érzésem, hogy mintha kissé álszentebb lenne a világ, és ez kihat a nézők ízlésére is. Hagyján, hogy a Twilightban nem voltak igazán képernyőszaggató dolgok, de egy, általam látott mai filmben se (a Splice-t még nem láttam). Egy csomó régebbi filmet senki se vállalna ma már.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása