1945 nyara. Végéhez közelít a második világháború. A japán hadsereg elveszítette a Csendes-óceáni csatákat, a szövetségesek a Tokiói öblöt és a nagyobb kikötővárosokat bombázzák. Napalmot használnak, hisz a papírból, fából készült házakat a tűz pillanatok alatt felemészti. Az egyik ilyen szórás során a Kobében élő tizenéves Szeita és négyéves kishúga, Szecukó otthon nélkül marad. A magatehetetlen párost nagynénjük fogadja be, ám egyre terhesebbnek érzi jelenlétüket, és ez végül elváláshoz vezet. Gyermeki gőgtől, kaland- és szabadságvágytól hajtva a két kisember megpróbál egyedül, egy elhagyott vízparti menhelyen boldogulni, miközben körülöttük a térdre kényszerített Japán az utolsókat rúgja.
Oldalakat megtölthetnék azzal, hogy a Szentjánosbogarak sírjához kapcsolható személyes „leg”-jeimet sorolom: minden idők legjobb animációs filmje, minden idők legemberibb drámája, minden idők legmegrázóbb háborús filmje, és így tovább, de a hozsanna közepette valószínűleg elveszne a film igazi értéke és jelentősége, hisz Takahata Izsao munkájának ereje pont abban rejlik, hogy mellőzi a "leg"-eket: nem sokkol, nem vadászik könnyekre, nem prezentál sem látványos tragédiákat, sem hősies önfeláldozásokat. Egyszerűen csak bemutat két tiszta lelket, melyet felemészt a gyermeki naivitás, az, amelyik nem tud mit kezdeni a valóság kegyetlen realizmusával.
Személyes munka, nem csupán azért, mert az eredeti történet írója, Noszaka Akijuki saját tapasztalatát oltotta irodalmi vezeklésbe, hanem aligha lehet olyan ember, aki magára ne ismerne Szecukóban, akit még a legnagyobb borzalom sem tud kikezdeni. Mindnyájan szeretnénk ismét ilyen makulátlanok, ilyen fenntartások nélkül bízó lények, ilyen őszinték és önzők, játékosak és akaratosak lenni, mint a gyermekek. És talán a film legnagyobb ereje abban rejlik, hogy mikor a nézőt hatalmába keríti ez az érzés, mikor áthatja a nosztalgia, mikor úgy érzi, mennyivel tisztább, egyszerűbb és őszintébb az őt körül vevő világ, akkor szembesíti annak felfoghatatlan könyörtelenségével is. És a vágyból, a hévből így lesz, ha nem is felismerés, de lassú elfogadás.
A Studio Ghibli három alapítójának egyike, Takahata Iszao egyedülálló érzékkel alkotta meg két, mélységesen emberi figuráját, az elbújdosást mesés kalandként megélő, később a tragédia kulcsává váló Szecukót, illetve a bátyját, Szeitát, a történet mozgatórugóját, hisz Szecuko „csupán” a bátyus tetteinek következményeit viseli magán. Szeita pedig hoz néhány rossz döntést, melyeket valószínűleg szigorú apjától örökölt büszkesége szült, s melyeket mélységesen megbánt volna, ha tudja, mi folyik körülötte. De a japán kormány a háború során mindent megtett azért, hogy a nép azt higgye, ezt a harcot ők fogják megnyerni: ugyanez a büszkeség hajtotta Szeitát is sorsa felé.
A történet és a karakterek realizmusa – mintha a Biciklitolvajok találkozna A nap birodalmával – gondolkodóba ejtheti a nézőt, hogy miért lett éppen animációs film Nozsaka szívszaggató írásából (később készült belőle élőszereplős változat is). Részben természetesen azért, mert Japánban a rajz, mint kifejezőeszköz sokkal fontosabb szereppel bír, mint a világ legtöbb részén, ugyanakkor az animáció révén a karakterek vonásai elnagyoltabbá, általánosabbá válnak, így a nézők könnyebben helyettesíthetik bele magukat Szecukó vagy Szeita bőrébe. De ebben nincs semmi öncélúság: az író vezekel, a rendező emléket állít, a néző pedig könnyeivel küszködve szembesül azzal, hogy a szentjánosbogarak miért halnak meg oly korán.
kövess minket facebookon és twitteren!