Alapvetően jó nekem. Beülök egy hűtött terem kényelmes székébe, ahol kulturált társaságban 1-2 nappal, héttel a hivatalos premier előtt megnézhetek mindenféle szuperprodukciókat. És még fizetnem se kell érte. Tudom, utáltok. Főleg, hogy ezek után még van pofám ógni-mógni a látottak kapcsán.

De azért mindennek van határa. Melissa McCarthy pofára esik. Sandra Bullock idétlenül táncol. Melissa McCarthy és Sandra Bullock egyszerre próbál bemenni ugyanazon az ajtón, és hosszú, kínos másodperceken át nem megy nekik. Ezek a momentumok alulról súrolják Adam Sandler legrosszabb pillanatait, és ilyenkor a fent említett szék már nem tűnik olyan kényelmesnek, a levegő sem elég hűvösnek (vagy talán túlontúl is annak), és az emberben felmerül az a gondolat, hogy voltaképp nagyon is sokat fizetett ezért a filmért, mert itt pazarolja rá a drága idejét...

És ezen az ultramenőre fazonírozott szinkron se sokat segít, amely olyan műszlenget nyom, ami csak a fordítók, meg az olyan beképzelt kritikusok fejében létezik, mint amilyen én vagyok. Hála az égnek a szörnyűséges alapszitu (a rendmániás FBI-ügynök kénytelen betársulni a rendetlen rendőrnővel) mögött Paul Feig (Koszorúslányok) és az Apatow-iskolában csillagos ötös bizonyítványt szerzett, magát rendesen elengedő (értsd: egyik mocskos szájú sziporkát a másik után rögtönző) Melissa McCarthy áll, és a világ életében ártatlan szerepkörben tetszelgő Sandra Bullocknak is jól áll, ahogy ebben a szabad szájú környezetben próbálja megőrizni eme ártatlanságát. Sikertelenül.

Repkednek a beszólások, méghozzá olyan intenzitással, hogy ha csak minden ötödik is talál be, az már bőven jóllakat. A film maga pedig a régi jó haver/zsaru-filmek narratívája mentén göngyölíti fel a felgöngyölíteni valót, újra meg újra bebizonyítva, hogy az ilyen filmeknél nem a cselekmény, hanem a kémia számít. És - ciki pillanatok ide, túlszövegelt dialógusok oda - kémiából eme filmben van elegendő. Említettem már, hogy kényelmes a moziszék?