18 évvel ezelőtt egy amerikai fiú és egy francia lány beszélgetni kezdtek egy Budapestről Bécsbe tartó vonaton. Ha akkor és ott nincs az a veszekedő német házaspár, Jesse és Celine soha nem ismerik meg egymást. A lány nem száll le a vonatról, hogy együtt töltse az éjszakát a fiúval Bécs utcáit járva, kilenc évvel később a nő nem látogat el a férfi könyvbemutatójára Párizsban, a férfi nem kési le a repülőgépét, hogy addigi életét maga mögött hagyva végre azzal lehessen, akiről minden nap álmodott a vonatút óta. De az a házaspár akkor és ott összeveszett, Celine néhány sorral arrébb ült, Jesse pedig megszólította. Richard Linklater immáron trilógiává érett sorozatának legújabb, talán utolsó fejezetében hőseink már a negyvenes éveikben járnak, egy Görögországban élő író vendégszeretetét élvezik, két gyönyörű ikerlányt nevelnek, és újra kimondják, amit mindenki gondol, legyen az bármennyire keserédes is.

A hivatkozási pont státuszába belenövő Mielőtt felkel a Nap titka nem volt más, mint a két szimpatikus, azonosulási pontok garmadájával felvértezett főszereplő által kimondott gondolatok, elméletek tálalása. Azon felül, hogy a nézőtér egy emberként szorított az eleinte bukásra ítélt szerelem beteljesüléséért, újszerű élmény volt a többnyire mindannyiunk fejében már megfordult gondolatokat visszahallani. A felismerés, hogy másokat is foglalkoztatnak hasonló kérdések, és még hasonló álláspontot is képviselnek, felért egy kisebb csodával, mert ne gondoljuk, hogy csak az idei, esztelen és értéktelen látványorgiákkal kikövezett évben számít üde színfoltnak egy valamiről ténylegesen beszélni próbáló film. A kilencvenes évek közepén súlyos kődarabként csobbant a kaptafára készült mozifilmek állóvizébe Linklater filmje, hogy aztán közel egy évtizeddel később, már a színészekkel karöltve megírt forgatókönyv mentén terelje tovább a karakterek szerelmi életét, nem kevesebb sikerrel. A Mielőtt lemegy a Nap azon ritka folytatások egyike, amelyek szinte semmilyen minőségbeli differenciát nem mutatnak fel a nagy előddel szemben, a készítők minden bizalmukat a nézők karakterek iránti szeretetébe vetették, néhány új, és néhány súlyosabb téma felölelése után végül úgy döntöttek, ledöntik a falat a két szereplő között.

Most Görögországban járunk, Jesse és Celine együtt élnek, gyermekeket nevelnek, felőrlik magukat és egymást a mindennapokban, és változatlanul nem áltatják sem egymást, sem bennünket. Nincs tökéletes szerelem, nincs örökké tartó rózsaszín köd, nincsenek évek után is átbeszélgetett éjszakák, nincs felhőtlen gondtalanság. A Mielőtt éjfélt üt az óra persze nem egy depresszív hangulatú, bántóan őszinte darab arról, mennyire nem érdemes kergetni az álmainkat, sokkal inkább egy őszinte vallomás, egy kimondott gondolat, amit valahol mindannyian tudunk. Az, hogy a filmvásznat valaha megjárt legidillibb pár élete sem mentes a gondoktól, hogy mindketten úgy érzik, a másik javára mondanak le saját örömeikről, és több kompromisszumot kötnek a másiknál, csak azt bizonyítja, hogy mindannyian jó úton járunk. Ez volna hát az igaz szerelem, az önzetlen odaadás. A tökéletes szülő nem ébreszti fel a gyermekét, csak, hogy ne kelljen újabb ókori romokra rácsodálkoznia, és megeszi annak almáját, majd letagadja. A tökéletes pár az ajándékba kapott éjszakát a hotelben veszekedéssel tölti, egymásra mutogatnak a hitvány nemi életük miatt, és váltig hiszik, hogy sokkal többet áldoztak fel a kapcsolatuk oltárán, mint a másik.

A film első, nagyobbik felében olyan gondolatok érik egymást, amik bátran felvehetik a versenyt az előző részekben hallottakkal, még ha sokszor a (sorozat történetében először) remekül megírt mellékszereplők szájából is hangzanak el. A vendégeket fogadó görög család külön filmekre érdemes karakterekből áll, a remek hangulatú vacsorajelenetet megelőző és követő, vágásoktól többnyire mentes szcénák, amelyekben Jesse és Celine kettesben beszélgetnek, pedig legalább olyan magas minőségűek, mint amihez eddig hozzászoktunk, és az érzelmek ezúttal is megállíthatatlanul tombolnak. A keserű pirula, a bántó felismerés aztán a kissé indokolatlanul elnyújtott, talán kevésbé ügyesen megírt hoteljelenetben érkezik el, ahol mintha elfogyott volna az írók türelme saját karaktereikkel szemben. Különösen aggasztó, ahogy Celine figurája kivetkőzik magából, átvitt értelemben és szó szerint egyaránt, de a mondat végére kerülő pont ízig, vérig Linklater megoldása. Ahogy harmadik alkalommal is elköszönünk a szereplőktől, az, különösen az azt megelőző másfél óra fényében, mesteri.

A Mielőtt éjfélt üt az óra tökéletesen viszi tovább azt, amit az első rész elkezdett, és a második folytatott. Bár egy ponton kissé megbicsaklik, de egyrészt ennek megítélése teljes mértékben szubjektív, érzelmi alapú, másrészt a teljes játékidejében sokkal többet vállal, mint eddig tette, így ez igazán bocsánatos. A valószínűleg soha meg nem öregedő, értékükből semmit nem vesztő első és második részhez képest is rengeteg érzelem dübörög a vásznon, a szót kapó mellékszereplők üdítő gondolatai, és az a példátlan őszinteség, amivel bennünket, nézőket ezúttal is megtisztelnek, nem csak ebben a csalódásoktól nem mentes nyári szezonban kell úgy, mint egy falat kenyér. Hawke, Delpy és Linklater hármasa remélhetőleg nem vár újabb 9 esztendőt, míg újra betekintést enged Jesse és Celine mindennapjaiba, de ha többé nem találkozunk velük, akkor sem lehetünk elég hálásak.