A lopás bűn. Egyes formáit azonban nem bünteti a törvény; jól is néznénk ki, ha mondjuk egy filmest le lehetne azért csukni, mert saját magát nyúlja le újra és újra. Kevesen lennének szabadlábon Hollywoodban és környékén egy ilyen világban, és Sofia Coppola nem tartozik közéjük. A Lopom a sztárom ismerős mozzanatait ugyanis még a legjobban összeválogatott esküdtszék sem tudná egyhangúlag a rendező elmaradhatatlan stílusjegyeiként értékelni.

Én már az Elveszett jelentésért sem rajongtam annak idején, Bill Murray alakításán túl kevéssel szolgált; nélküle talán még a forgatókönyvírói Oscar-díj sem vándorolt volna a Coppola-család meglehetősen zsúfolt vitrinjébe. Sofia mindenesetre próbált ismételni: a Made in Hollywood főszereplője ugyancsak egy unott színész külföldön töltött napjaiba nyújtott betekintést. A Lopom a sztáromban az unatkozás megmaradt, ezúttal azonban gazdag tinédzserek azok, akik sztárok házába betörve keresnek izgalmakat – vagy valami mást; alighanem maguk se tudják erre a választ.

A megtörtént esetet feldolgozó film műfajilag nehezen határolható be. Súlyos témája ellenére sosem bontakozik ki igazi drámaként, bűnügyi filmes vonulata pedig csak az utolsó tíz percben kap közvetlen figyelmet. Ami azt illeti, valós alapjai (játék)filmként való funkcionálását is gyengítik: azon túl, hogy az egyik elkövető vallomásával kezd és zár, illetve hétköznapi kamerahasználattal operál, a betöréses lopásokat elszenvedők is részt vettek az elkészítésében (Paris Hilton és valódi háza egyaránt feltűnik). Cselekmény címszó alatt lényegében annyit kínál, hogy mikor kedvük támad a szereplőknek, megkeresik a neten valamelyik, egy pár várossal arrébb bulizó celebritás lakcímét, majd házába besétálva, szüntelen "Oh my God!"-ok közepette próbálgatják végig ruha- és ékszertárát. Négy-öt ilyen szekvencia közé ékelte be a rendezőnő azokat a jeleneteket, amiktől a Made in Hollywood is idegtépő volt: valamely szereplő érdektelen és jelentéktelen, de annál hosszabban kitartott révedése, szemfestése vagy webkamera előtti alsóneműben vonaglása (lehűtenék mindenkit: ez utóbbit a Bling Ring egyetlen hímnemű tagja produkálja). A szándék természetesen ezúttal is világos –még ha kicsit egyhangúnak is tűnik ezzel a direktor vélekedése az emberekről úgy összességében–, ám a jó rendezői érzék híján a hatás megint teljesen célt téveszt.

Az alkalmatlan alkotó miatt azonban kár lenne a teljes munkát diszkreditálni: a Lopom a sztárom igenis érdekfeszítő dolgokkal hozakodik elő. Ott van például a közösségi média elhatalmasodása a fiatalok életében, mert hát sokan flangálnak az amerikai középiskolák folyosóin, akik mindent megtennének egy Facebookra posztolt celebtémájú, likemágnes fotóért. Vagy ott vannak maguk a tizenévesek, akik egyre kisebb kontrollal néznek szembe – ilyen anyák mellett, mint amilyet Leslie Mann játszik a filmben, aligha csoda ez: nevelését egy bestsellerre alapozza. Az elkényelmesedés, ha még attraktív külsővel is párosul, jó ugródeszkája a rossz útnak, és a Lopom a sztárom nem is ragad le pusztán a betöréseknél és a seftelésnél: ittas vezetés, napi pár csík eltolása – ha Lindsay Lohan rendszerint űzheti, akkor az Apád-anyád ide jöjjön! felcseperedett rajongói miért ne vágyhatnák ugyanezt?

A végül nyakon csípett lányok-fiúk között nem egy szó szerint képtelen szembenézni tettével és van, aki pontosan azt éri el, amire alighanem eleve vágyott: népszerűségre, tévékamerákra. Emma Watson Nicki szerepében tagadhatatlanul a film húzópontja, és a csaj nem is okoz csalódást azoknak, akik csak miatta ülnek be a moziba (más nehezen is lehet vonzó ebben a filmben, pláne mifelénk). Így tulajdonképpen minden szempontból egy újabb jó lépés ez a 23 éves színésznőnek, Coppola ha máshoz nem, hát a színészvezetéshez nagyon ért, szóval legközelebb megint egy kicsit jobb Watsonhoz lehet majd szerencsénk. Ezzel együtt mostani figurája csak a nyilvánvalót testesíti meg, mint ahogy a többiek is megmaradnak annak, aminek látszanak – talán nem is lehet mit magyarázni motivációkról vagy személyiségekről, hiszen fiatalságuknál fogva jobbára kiforratlanok és felelősségük teljes tudatlanságában leledzenek. A rendező szócsövévé formálja egyiküket, hogy végül kimondja a nem különösen meglepő végkövetkeztetést: Amerikával valami nagyon nincs ma rendben.

Velem sincs, mert ahogy Sofia, én is újfent elkövetem azt, ami már legutóbb sem volt célravezető: a középutat választom.