Van az a filmtoposz, melyben a jól működő családnál beüt a krach, felszínre kerülnek az elfojtott ellentétek, mindenki egymásnak esik, aztán vagy megbékélnek vagy nem. A búcsúkoncert esetében egy vonósnégyesről van szó, méghozzá egy kiváló vonósnégyesről.

Négy profi, huszonöt éve együtt játszó, sikert sikerre halmozó zenész, majd bumm. A négyes legidősebb tagjánál Alzheimer-kórt diagnosztizálnak, és ő úgy dönt, abbahagyja a zenélést, erre kitör a háború. Szóval el kéne hinni, hogy a zene szempontjából elengedhetetlen összhang - amit egyébként a film is hangsúlyoz - évtizedeken keresztül csak megjátszott volt? De még ha el is hiszem, a forgatókönyv akkor is túl sok mindent akar bezsúfolni pár hétbe, mintha kilóban mérné a konfliktusok súlyát. Féltékenység, rivalizálás, kapuzárási pánik, megcsalás, büszkeség, és még a végére sem értem mindannak, ami ennek a négy embernek a nyakába zúdul.

Furcsa, de ennek ellenére mégis jó film A búcsúkoncert. Egyrészt tud a zenéről mesélni és tud a zenével mesélni, ami nem kis szó. Másrészt ott van ez a négy remek színész, akik még a legfaramucibb helyzetekben is lenyűgözően teljesítenek. Elsősorban Christopher Walkent méltatnám, és nagyon sajnálom, hogy karrierje során ritkán kapott efféle drámai szerepeket, olyat meg még ritkábban, ahol nem valami excentrikus fura fazont kellett életre keltenie. Szépen, minden manírtól mentesen formálja meg a leköszönő művészt, a mentort, az apafigurát, hogy már csak emiatt is érdemes jegyet váltani erre közel sem hibátlan, mégis sok szépet rejtő filmre.