Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio), amolyan századeleji Michael Jacksonként Long Island-i elefántcsonttornyában ücsörögve szövögeti naiv álmait, és olyan intenzitással hiszi magát istennek, hogy környezete azzá is teszi, csupán a szomszédjába költözött Nick Carrawaynek (Tobey Maguire) fedi fel titkát.
És hogy mi ez a titok? Szép szóval, pezsgővel és anakronizmussal kibélelt selyempárnahuzat, pazar háromdimenziós mozivarázslat, amely első perctől fogva olyan vakító intenzitással ég, hogy az ember kénytelen eltakarni szemét, és ujjai között megszűrt fényen keresztül látja Gatsby - a film és az ember - valódi arcát, amely vékonyabb, mint az az 15 éves Titanic-plakát, amely immáron végképp lekopóban van egy autóbalesetben elhunyt tinédzserlány örökre lezárt szobájának falán.
Elnézést. Még hat a film. Mert hatása van, ahhoz nem férhet kétség. Csakhogy ez a hatás elsősorban audiovizuális, és az szalad szét a leggyorsabban, főleg ha olyan tömény, mint Baz Luhrmann legújabb lökete, gondolatokat pedig elég nehéz megőrizni, megidézni belőle, hisz hasonlóképp cikornyásak, egy letűnt kor mesterkéltnek ható visszhangjai, melyek csak áhítoznak a nagyságról. Én meg lassan nem is tudom, hogy most F. Scott Fizgeraldról, Bazz Luhrmannról vagy pedig Jay Gatsbyról beszélek épp.
Valahol a dzsentri és az amerikai pszicho határmezsgyéjére helyezhető el a címszereplő, aki hatalmas vagyont és még nagyobb, félelmetesebb tetteket mesélt össze magának: Leonardo DiCaprio bámulatos, ahogy a formalitások és mesterséges rejtélyek mögé rejtőző, de azok közül mindenáron kitörni vágyó felnőtt gyereket játssza, aki egész életét egyetlen dologra, egyetlen nőre (Carey Mullgian) teszi fel, hogy aztán saját, lehetetlenül nagyra fújt lufi szerű világa legyen a végzete: egy álom, melyet a múltban keres, a jelennek már csak eljátszik, és ezért nincs jövője.
Luhrmann filmje akkor a legerősebb, mikor eme torz léggömbbe pumpálja a színes-szagos konfettit: a filmnek ezen perceiben még nincs véka alá rejtve a mesterkéltség, nincs felszínes drámává lefokozva a bámulatos képmutatás, a maga mámoros világában a film csak úgy dagadozik az energiától, de aztán fokozatos kihuny, és még azt se mondanám, amit egyes külföldi kritikusok hangoztattak, hogy saját paródiájává válik, mert ez inkább csak ismételgetés, egy elhaló visszhang, melyet csak kijózanító befejezés hoz vissza a szakadékból.
A film egyébként varázslatos: minden képe bénítóan szép, a 3D többet dolgozik, mint eddig valaha, a zenéről talán elég sokat elmond, hogy a vetítésről hazatérve első utam az iTuneshoz vezetett, csak kár, hogy az a megpedzegetett titok, a válasz a sokszor felhangzó "ki az a Gatsby?" kérdésre egyszerűen túl vékony. Pénz. Szerelem. Hazugság. Meg Elizabeth Debicki képében egy újabb Zooey Deschanel-klón.
kövess minket facebookon és twitteren!