Denis Lavant leharcoltan, extatikus állapotban botorkál az úttest közepén. Szemlátomást nincs tudatában a külvilág eseményeivel, vagy egyszerűen csak nem törődik velük. Ez a viszony kölcsönös, ugyanis a legtöbb autós szimplán csak kikerüli, aztán az egyik elgázolja, majd lassítás nélkül tovább hajt... Nem, ez nem a Rabbit in Your Headlights videoklipje, hanem minden idők egyik legjobb szerelmesfilmjének nyitóképsora. 

Alex (Lavant) hajléktalan. A felújítás alatt álló párizsi Pont-Neuf hídon él. Zaklatott lélek: aludni csak altatóval tud, melyet lakótársa és mentora, Hans (Klaus-Michael Grüber) adagol neki ampullák formájában, cserébe Alex utcai tűzzsonglőrként keresi meg a túléléshez valót, vagy simán csak ételt-italt lop. Eme status quót eseteként megbontják Alex alkoholmámoros kirohanásai, de végleg akkor borul fel, mikor megjelenik Michele (Juliette Binoche), a fél szemére vak képzőművész, akit Alex csodálattal vegyes érdeklődéssel szemlél, Hans viszont azonnal el akarja zavarni, mert úgy véli, jelenléte csak bajt okozhat. 

Ő már csak tudja: ő is a szerelemnek köszönhetően került utcára, mi több, hamarosan kiderül, hogy Michele-t is egy gallyra ment kapcsolat üldözte el otthonról, csupán Alex nem égette meg még magát, ő az aki gyermeki ártatlansággal közelít a lányhoz, aki viszont nem véletlenül van ott, ahol: teljesen kiégett érzelmileg. Azt a tényt is csak szenvtelenséggel tudja elviselni, hogy hamarosan másik szemére is meg fog vakulni, így addig alkot, amíg lehet, ezzel csak felgyorsítva az eseményeket.

Hajléktalanok szerelme. Ha a szerelmesfilmek világában létezik "high concept", azaz néhány szóban leírható, ezáltal minden mástól elkülöníthető cselekmény, akkor A Pont-Neuf szerelmesei akár eme titulust kimerítve már azzal is kitüntetett figyelmet érdemelhetne, hogy bemutatja, milyen nyomorúságos a hajléktalanok világa, és milyen kegyetlen és könyörtelen az a szerelem, ami ebben a mocsokban is utat talál magának, mert Alex és Michele között valami ilyesmi bimbózik, ezt viszont részben a szükség szüli. Az ismert világtól immáron nem csak szociálisan, de lassan fizikálisan is elszakadó lánynak ugyanis kell egy támasz az életben maradáshoz - már ha az életben maradás szerepel a hosszútávú tervei között.

De Leos Carax nem Michele szemszögéből mesél: filmjének főhőse Alex, kinek világa a lány megjelenésével hirtelen megtelik varázslattal, és aki eme mágia megőrzéséért szörnyű, és rendkívül önző dolgokat is képes megtenni. Alex lelkének gyermeki, esetenként agresszív átalakulását a film rendkívül intenzív, zavarba ejtő - hol gyönyörűséges, hol naturalisztikus - képsorok formájában érzékelteti, mintha egy tinédzser fiú először szembesülne a szexuális ébredéssel, és eme ismeretlen és váratlan érzésekre haraggal vegyes rácsodálkozással reagál. 

Talán nem is csoda, hogy a film hátterében a francia forradalom 200. évfordulójának harsány ünnepe bontakozik ki  szürreálisan ábrázolt felvonulásaival, erődemonstrációival és rengeteg tűzijátékával, ugyanis a fiúban is ilyen, audiovizuálisan lehengerlő érzelmi forradalom tombol: saját sorsa ellen lázad, mert ahogy Hans mondja, nekik nem adatott meg a szerelem luxusa, mert ahhoz biztos háttér, egzisztencia kell: "a szerelemnek hálószoba kell, nem egy szeles sikátor". Ebben Michele biztosan egyetértene vele, hisz amennyire tudja, megpróbálja távol tartani magától Alexet, miközben Alex mindent megtesz azért, hogy magához láncolja őt.

De a szerelem már csak ilyen. Az egyik legönzőbb, legkegyetlenebb érzés a világon, ugyanakkor létezésünk egyik legfőbb kulcsa is egyben.

A film születése is legalább annyira zaklatott volt, mint hangvétele: Carax fejében egy minimális költségvetésből megvalósítható (mondjuk fekete-fehér, super8-as filmre forgatott) film ötlete fogant meg, amely idővel elképesztő méreteket öltött, és kezdeti költségvetése - komplett hídmodellek felépítésének és többek között a Dennis Lavant a forgatás elején elszenvedett sérülése miatt leállított munkáknak köszönhetően - idővel annak tízszeresére dagadt, hogy végül több éves késéssel kerülhessen mozikba. Franciaországban közel 900.000-en látták, lenyomata a mai napig érezhető Amélie csodálatos életétől a Lány a hídonig, és eme sorok írójának lelkébe is örökre beivódott. ...így kicsit kár, hogy utolsó harmadára, negyedére a film tempója megbicsaklik, cselekménye töredezetté válik, némileg kimerül, mintha Carax nem tudta volna időben elengedi karakterei kezét. De ez talán megbocsátható, hisz oly sokáig szerette őket.

kövess minket facebookon és twitteren!