Szeretjük a mozit. Tiszteljük a filmeket, és azokat a nézőtársakat is, akik hozzánk hasonlóan jegyet váltanak rájuk. De ezzel úgy tűnik, nem mindenki van így. Mesélj nekünk a legrosszabb mozis élményeidről, amiről nem a film tehetett!
Alapvetően azt vallom, hogy a filmnézés közösségi élmény. Próbálok ehhez foggal-körömmel ragaszkodni, és már csak azért is fontosnak tartom, mert manapság a közösségi hálóknak köszönhetően az emberek egyre jobban elidegenednek egymástól, s annak ellenére, hogy a mozizás költségei nincsenek egyenes arányban a nyújtott szolgáltatással, jó dolog beszippantani egy nézőtér levegőjét, átérezni, és még ha közvetetten is, de osztozkodni a nézőtársakkal azon a borzongáson, amit egy izgalmas jelenet kínál, vagy együtt nevetni és sírni, ha teszem azt, a főhős elcsúszik egy banánhéjon... és kitöri a nyakát.
Mindenezek ellenére engem is értek már olyan negatív hatások, minek hatására dúlva-fúlva, de legalábbis nem túl elégedetten jöttem ki a teremből. Többnyire technikai hiányosságokról lehet beszélni: mint például amikor néztem, de nem láttam az Avatart a MOM-ban, vagy túl halk volt a film, túl erős a légkondi, elfelejtették széthúzni a függönyt vagy a képarányhoz igazítani azt – esetleg magát a képarányt belőni a vászonhoz –, és eszembe jut, amikor a régi szép időkben, a tatabányai Turul moziban nem tudtam megállni, hogy ne szóljak oda az nézőtér elején található kijárati ajtót nyitó nénikének, aki minden egyes alkalommal, notóriusan öt perccel a vége főcím előtt elindult a székek mellett (világító fehér ruhában), hogy kinyissa az ajtókat, és nem gondolt arra, hogy ezzel mindig előre jelzi, hogy öt percen belül vége lesz a filmnek, vége lesz a varázslatnak. Szóltam neki, hogy esetleg lopózhatna észrevétlenebbül, vehetne fel sötét ruhát, vagy nem muszáj már öt perccel a befejezés előtt odasomfordálni: elég lenne 30 másodperc is, nem? Ne tudjátok meg, hogy nézett rám... de azért aznap ajtónyitáskor felvett magára egy fekete kardigánocskát: mondanom se kell, sokat nem ért, de a szándék a fontos!
Szóval eme hiányosságokon is lehetett forogni (jut eszembe még egy kedvenc: a félrefordítás!), de mindig is jobban zavart, ha valaki nem tudott viselkedni. Nem mondom azt, hogy én vagyok a mozietikett globális nagykövete, aki egyenes háttal, "énekesülésben" nézi végig a filmet, hisz ha olyan jellegű mozira váltok jegyet, akkor szinte mindig veszek magamnak kukoricát (mostanság nachost is, mióta kiderült, hogy a CC esetenként olyan csípős szószt ad hozzá, hogy mindkét irányban érezhető, nyamm), és urambocsá' még a telefonomra is rá szoktam nézni, de szigorúan az ölembe rejtve és minimálisra levéve a fényerőt, hogy épp hogy csak észlelni tudjam a kijelző tartalmát. S persze mindig le van némítva, és soha, de soha nem veszem fel (inkább felállok, és kimegyek, ha arról van szó).
Van, akit az ilyesmi egyáltalán nem érdekel. Felveszi, hangosan dumál (a legutóbbi ilyen eset azért az egész termet megmosolyogtatta, mikor a Holdfény királyságot néztük az azóta megboldogult Odeonban, és egy nénikének megszólalt a készüléke, és ott magyarázta a mellette ülő másik nénikének, hogy nem tudja, hogy kell kinyomni, úgyhogy inkább felveszi), SMS-ezik, Facebookot csekkol, és gyakorlatilag világítótornyot rögtönöz a nézőtér közepén. Ennél is jobban szokott torzulni az arcom, ha a mögöttem ülő eljárja a csárdást a székemen. Ilyenkor mindig hátrafordulok, és udvariasan, de azért erélyesen megkérem arra, hogy ezt talán mellőzni tessék. Régebben a rendetlenkedő gyerekek is zavartak, de mióta gyakorló szülő vagyok, azóta egyrészt máshogy dekódolom a filmeket kommentáló hátsógombolósokat, másrészt tudom, hogy néha lehetetlenség megzabolázni őket. Meg aztán a gyerekzsivaj néha hozzá is ad egy-egy családi mozi élményéhez (azt a szülőt viszont nem tudom hova tenni, aki egy felnőtteknek szóló filmre rángatja magával kiskorú csemetéjét).
Az utóbbi évek legnagyobb atrocitása a 2008-as Moziünnep idején ért – az volt az utolsó ehhez hasonló rendezvény, amikor mozi környékére mentem –, a Hívatlanok című film vetítésén. Ezt az esetet a kritikámba is belefoglaltam, és most visszaolvasva egész enyhén fogalmaztam ahhoz képest, mennyire dühítő volt annak a nagy csapat mamlasznak a viselkedése, akikről még talán azt se lehet mondani, hogy azt hitték, otthon vannak, hisz saját életterükben talán nem hánynák szét a magukkal hozott kaját, mint ahogy akkor tették. Habár ki tudja; az emberi neveltetés, illetve annak hiánya nagyon mélyről indul. Ez a 15-20 hülyegyerek pedig nem csupán egymással osztotta meg a látott film szempontjából irreleváns észrevételeit, hanem a nézőtér valamennyi szegletével, és ezt némi elemózsiával is megtoldották, ugyanis csak úgy repült szerteszét a kukorica, meg néha valami más is, valami nedves, hogy kicsit demózzák a 4DX-et. Haha... ehh. A hangos röhögés és a gyakorta üvöltözéssé erősödő, minősíthetetlen stílusú diskurzus rendesen aláásta a szórakozást, és ha valaki szólni mert, azt ott helyben, nyilvánosan meg is fenyegették. Az egyetlen megoldás a távozás lett volna, ahhoz viszont túl dühös voltam: még én csesszek ki magammal azzal, hogy otthagyom a filmet, amiért fizettem, és ami még érdekel is? Mit tehettem volna? Szólnom kellett volna a személyzetnek: annak a néhány huszonévesnek, akiknek amúgy is tele van mindenük azzal, hogy miféle disznóólat kell egy ilyen előadás után kitakarítaniuk, meg egyébként is mit tehettek volna?
Te mit tettél volna? És kerültél már hasonló szituációba? Öntsd ki a lelked! (Hátha közösen összehozunk egy jó kis univerzális megoldókulcsot a problémára.)
kövess minket facebookon és twitteren!