Második nap randiképtelen sorozatgyilkosokkal, fajgyűlölőkkel, harci kutyákkal és a Kelet-európai létminimummal futottunk össze a Titanic fedélzetén.

Borzongás (Shiver, 2012)

Bár a vetítés után színpadra lépő rendező próbálta menteni a helyzetet (röviden: ő más filmet akart, de nem engedték neki), a Borzongás jobbára menthetetlenül rossz mozi. Van egy sorozatgyilkos, akivel nem nagyon akarnak szóba állni az élő nők, ezért inkább megöli őket - bónuszként pedig becsúszik a képbe egy gyerekkori trauma, amit flashback formában prezentálnak is: a többiek nem dobták neki a labdát és még fel is lökték szegényt. Nem hinném, hogy van az a dramaturgiai fogás, ami ezen segít, de még ha hiszek is a rendezőnek, a kikényszerített verzió borzalmaira akkor sincs magyarázat.

Például biztos nem a stúdió presszionálására kért fel egy ripacsot a gyilkos szerepére, miközben a fő áldozatot játszó lánykánál még Kristen Stewart érzelem(nem)megjelenítése is színészi bravúrnak tűnik. De legalább az akciójelenetek sötétben játszódnak, a test-test elleni küzdelmeknél pedig még a cirkuszi bohócok lökdösődése is hitelesebb. Még el lehetne filozofálgatni olyan apróságokról, mint a hajadon főszereplő ujján minden jelenetben megcsillanó jegygyűrű, de a végső kérdés ugyanaz marad: ki engedte ezt a középkategóriás tévécsatornák éjszakai sávjában is ciki filmet egy filmfesztiválra?

Kutyatej (Poupata / Flower Buds, 2012)

A baj nem jár egyedül, és ez a közhely Kelet-Európában különösen igaz. Itt van ez a kisvárosi cseh család, a hétköznapok vesztes hősei (a Hrdina családnév Hőst jelent), akik mernének nagyot álmodni, de még kisebbekre sem nagyon futja. A családfő váltókezelőként dolgozik, szabadidejében pedig borosüvegekbe épít maketteket, de leginkább a helyi kocsmában veri adósságba a családot. Felesége vécéket pucol, lánya felcsináltatja magát, fia pedig füvet termeszt és halálosan beleszeret egy falusi sztriptíztáncosnőbe.

Az ilyesmiből egy jó öreg köldökbámulós művészfilm szokott kisülni, de nem Hrabal és Jiri Menzel hazájában. Jdenek Jirasky rendező tehetséges elődei nyomában járva egy tökéletesen szerethető Kelet-európai szocio-dramedy-t kerekített ebből a létminimumon evickélő közegből, ami akár Magyarországon is játszódhatna. Talán ezért tud a magyar néző szívébe férkőzni, talán ezért kellene több ilyen a magyar mozikba és talán ezért kéne az ilyesmit példának állítani a honi filmgyártók elé.

Kutyám, Killer (Mój pes Killer / My Dog KIller, 2012)

Egy kopasz fiú harci kutyát képez ki, a kocsma ajtaján egy "Cigányokat nem látjuk szívesen" feliratú tábla díszeleg, és ezt alátámasztandó nem ritka a kisebbség fizikai bántalmazása sem. Szlovákia Csehországgal határos, szélsőséges rasszizmustól terhes vidéke ez. A történet központi szereplője Marek, aki az apjával és kutyájával él, barátai jobbára nincsenek. Ugyan tagja egy skinhead bandának, de nyolc éve egy cigány férfival lelépett anyja miatt ott sem mindenki tekint rá teljes értékű emberként. A helyzet csak tovább romlik, mikor a nő kénytelen újra visszatérni régi családja életébe egy aláírás erejéig, amire szükség van a közös tulajdonú lakás eladásához.

A rendezőnő eredeti helyszíneken, amatőr szereplőkkel vette fel a filmet, és ez már önmagában is felerősíti a film dokumentarista jellegét. Ehhez társul a Dardenne-testvérek stílusára emlékeztető kisrealista ábrázolásmód és az alkotók szenvtelensége, ami összességében egy szociológia igényű filmet eredményez. A rengeteg felvillantott lehetőség ellenére a film sosem dramatizál, nem foglal állást, ellenben úgy mutatja be az eseményeket, hogy a néző végül is lezavarja magában ezt a bizonyos állásfoglalást. Talán egyeseknek ez a megközelítés túl rideg lehet, de még mindig sokkal jobb, mint egy századik hazug és önáltató feldolgozása a témának.