Piások az űrlények ellen, a jó zsaru pedig a felső vezetés ellen küzd a Titanicon.

Árnyékban (Ve stinu / In the Shadows, 2012)

A második világháborúnak ugyan vége, mégsem jöttek el a boldog békeidők. A szovjet befolyás alá került Csehszlovákia népét a folyamatos politikai tisztogatások és egy lehetséges pénzügyi reform rémképe kísérti, miközben a hatalom propagandát gyárt a koholt vádak alapján megrendezett látványperekből. Az Árnyékban ezekbe az időkbe visz el, kiindulópontja egy egyszerű ékszerrablásnak tűnő eset. A szálak egy zsidó férfihoz vezetnek, amikor közbelép a nemzetbiztonsági szolgálat, és egy USA által kitervelt cionista akciót kreál az ügyből, mi szerint a munkásemberek nehezen megkeresett pénzét akarják kilopni az országból. Az ügyben nyomozó rendőr persze tudja, hogy mindez kitaláció, és mindenáron tisztázni akarja a helyzetet.

David Ondricek rendező egy igazi, régi vágású noirt készített az esetből, ami nemzetközi porondon is megállja a helyét. A klasszikus politikai thrillerek feszült cselekményszövése, borongós képek és nyersesség jellemzik a filmet, ami karakterdrámának sem utolsó. A makulátlan rendőrt alakító Ivan Trojan és a volt náci tisztből lett Kelet-Német nyomozó (Sebastian Kock - Mások élete, Fekete könyv) kettőse mind a politikai csatározás, mind a magánéleti szembenállás terén sokat ad a filmhez, aminek egyetlen szépséghibája, hogy a külföldi néző számára néha túl kevés információt nyújt a háttér megértéséhez.

Csáposok (Grabbers, 2012)

A Csáposok azon kevés filmek egyike az idei felhozatalból, melyet már megelőzött a híre. Naná, hiszen arról a környékről mostanában kikerült pár jó horror, és ami azt illeti, horrorvígjáték is. Másrészt, manapság újra nagy divatja van az inváziós filmeknek, és az ilyesfajta elborult ötleteket is szereti a nép. A baj csak az, hogy egyetlen kiváló ötlettel nem mindig lehet kitölteni egy egész estét, és erre a Csáposok is újabb példát kínál. Igen, itt az a poén, hogy piálni kell a túlélésért. Ez eredményez pár vicces szituációt, de ezen túl a film nagyjából az ötvenes évek szörnyhorrorjainak dramaturgiáját követi (konkrétan aki ismeri mondjuk Roger Corman életművét, az már láthatott harminc ugyanilyet), csak azoknál jobb képi effektusokkal.

De nem akarok én túl szigorú lenni, mert ennek ellenére a film szerethető kis éjféli matiné, csak mondjuk Edgar Wright (Haláli hullák hajnala) szintje alatt kettővel mozog. Ugyanakkor más oldalról megközelítve a nagy költségvetésű amerikai inváziós filemknél (Transformers, Csatahajó) százszor jobb karaktereket vonultat fel, és ha azokban csak fele ilyen jók lettek volna a dialógusok, máris szebb lenne a filmvilág.