Igor Alekszejevics Djatlov (Игорь Алексеевич Дятлов, angolosan: Igor Alekseievich Dyatlov), az alább mosolygó, pelyhes, ám töretlen kedélyű fiatalember volt a vezetője annak a kilenc (vagy tizenegy? erről majd később) fős, csupa jó káderből, egyetemista és diplomás (sőt állami nehézgépipari, és plutóniumtenyésztő cégeknél alkalmazott!) mérnökből, tapasztalt túrázóból felállt csapatnak, akik 1959. január 25-én indultak útnak Szverdlovszkból (ma: Jekatyerinburg), az alma materük városából, hogy könnyed kis síelés meg hegymászás formájában szeljenek át több mint 200 kilométert. És ez a rádiótechnikai karon tanuló egyetemista volt a névadója annak a hágónak is, ahol február 26-án a helybeliek rábukkantak az első hullákra.

A hegyoldalban imitt-amott elesett és addigra oszlásnak indult testeken szembeötlő külsérelmi nyomokat nem láttak, de később az orvosi vizsgálat borda- és koponyaalapi törést állapított meg. Az is ekkor derült ki, hogy az egyik lánynak hiányzott a nyelve. A halottak arca, keze érthetetlen narancssárgás árnyalatúra színeződött. Az észak-uráli fagyban csak alsóneműbe, széttépett ruhacsíkokba voltak öltözve a testek (és néhány ruhadarab sugárfertőzést mutatott), a közös sátor pedig belülről volt kiszaggatva ahelyett, hogy kifűzték volna a bejáratot összefonó madzagot. A hegyet, amelynek a hágóján a fiatalok utoljára tábort ütöttek, az őslakos manysik (igen, jól rémlik, ők a nyelvrokonaink) Halat Szjahlynak (Холат-Сяхыл), azaz "a holtak hegyének" nevezik. Eddig a történet.

Innentől pedig Renny Harliné, a Die Hard 2 valaha szebb napokat látott rendezőjéé a szó. A göröngyös pályafutású finn filmes mielőtt még nekilátott volna megörvendeztetni minket a Hercules 3D című Gladiátor-klónnal (meg a Paramountot és az MGM-et a kéretlen konkurrenciával), a forgatókönyvíróval együtt fejest ugrott az összeesküvés-elméletek, meg az orosz "tényfeltáró újságírás" feneketlen kútjába, és egyszerre több konteóból gyúrt ínyencfalatot tett le az asztalra, mint valami szalonnával spékelt, libamájjal töltött, mártással nyakon öntött pecsenyét. Már persze csak annak, aki szereti az ilyesmit.

Ha még nem bosszant az Ideglelés óta halhatatlan "talált film"-trükk, és a Hollywood legújabb csodáihoz mérten kissé avíttas CGI sem hoz ki a sodrodból, ugyan nem jeges rémületben, de azért kíváncsian nézheted végig, ahogy Harlin végigzavar egy maroknyi naiv és magabiztos amerikai egyetemistát Djatlovék nyomdokában, lépésről lépésre, egészen a havas hegytetőig. Az 1959-es eseményekről dokumentumfilmet forgatni szándékozó oregoni diákok sorsa a szovjet fiatalokét tükrözi, és az ő történetükön keresztül nemcsak arra a kérdésre kapunk választ, hogy Harlinék miképp képzelik azt az "elsöprő erejű természeti erőt", amely annak idején indoklásul szerepelt a szovjet hivatalos iratokban, de arra is, hogy a rendező és a forgatókönyvíró szerint ki volt az a tizedik, illetve tizenegyedik személy, akinek a hulláját látni vélték az elsőként kiérkező helybeliek. (No persze, csak akkor, ha tényleg nem kilencen voltak.)

Mondanom sem kell, hogy a WTC felrobbantásáról a leplet lerántó YouTube-videókhoz hasonlóan ez a film is szigorúan saját felelősségre, egy csipet sóval fogyasztandó. Szerencsére viszont az előbbiekkel ellentétben Renny Harlin filmje igazi fikció, és többek közt a horrorfilmekből jól ismert cselekményszövéssel építkezik, miszerint a tudás, illetve annak leginkább testközeli alakja, a szex öl, a film ezáltal idejekorán el is árulja magáról, hogy horrorisztikus elemekben bővelkedő thrillernek készült. Ha ínyedre vannak az Alone in the Dark-fajta, torokszorítóan szürke díszletek közt folyó nyomozások, nem esik nehezedre követni Hollyékat a szovjet államtitkok bugyraiba, és ki tudja, talán te is elkezded majd az internetet túrni, megfejtéseken agyalni...

(Még egy jótanács: kivételesen azt mondom, nem érdemes maradni a végefőcímre, ugyanis az aláfestő zene rettenetes. Érdemes lenne ugyan maradni a Djatlov-csapat fényképezőgépeiben talált felvételek és a helyszínen a halottakról készült fotók kedvéért, de mire való a fent említett internet, ugye?)