"...e sorok írójának egyébként filmszerető szülei ma már csak John McClane kedvéért váltanak mozijegyet..."

Úgy tartják, nem igazán elegáns cselekedet, ha az ember önmagát idézi, de a Drágán add az életed! című filmről írt kritikám lezárását kénytelen vagyok feleleveníteni, ha érzékeltetni akarom azt a dühöt, elkeseredettséget és felháborodást, ami bennem kavarog. A széria általam ismert legelkötelezettebb rajongójának, a bátyámnak köszönhetem, hogy hátulgombolós koromban jártam meg először a Nakatomi épület minden emeletét, így a Drágább, mint az életed mindkettőnk megelőlegezett bizalmát élvezte. Nem estünk kétségbe, amikor felmerült John Moore és Skip Woods neve, hiszen Len Wiseman sem volt jó ómen, mégis kellemes csalódást okozott, a februárra időzített premier okát (R) is tudni véltük jó előre, és minden platformon igyekeztünk felhívni az emberek figyelmét arra, hogy John McClane ötödik alkalommal készül megjárni a mozivásznakat. Az éjféli IMAX premier vetítéséről kibotorkálva tudtuk, hogy ez a feladat mától visszájára fordul, és a családi filmnézést is lemondtuk. Ekkora a baj.

John McClane ugyanis nem tért vissza. Az a John McClane, akit 1988-ban megismertünk, akiért négy filmen át szorítottunk, és akit utoljára a Creedence Clearwater Revival dalának felcsendülésekor láthattunk meggyötörten, nem kapott szerepet az ötödik részben. John McClane most egy faszkalap. Egy esztelen, szívtelen buldózer. Egy olyan, elvileg sokat tapasztalt ember, aki felpofoz valakit azért, mert nem beszéli az angolt Moszkvában. Olyan ember, aki kis híján lelöveti magát, amikor magára hívja a menekülő terroristák figyelmét, s teszi ezt minden ok nélkül. Olyan ember, aki a lányával csacsog telefonon, miközben életveszélyben lévő fiát igyekszik megmenteni. Olyan ember, aki hosszú perceken át poénkodik, miközben fiának hasából egy 10 centiméteres fémdarab áll ki. Egy ostoba barom, aki néha a semmiből jön rá teljesen átláthatatlan dolgokra, máskor nem látja a fától az erdőt. Egy olyan tuskó apja, akit ilyen értelmi képességekkel nem a CIA, de egy kisegítő középiskola sem vehetne fel soraiba. Ezért a párosért kellene nekünk, nézőknek szorítanunk. 

Egy olyan filmben, aminek nincs eleje, nincs közepe, nincs vége. A film szó definícióját is legfeljebb technikai értelemben meríti ki, egymás mögé hányt, igénytelenül megírt, és meg nem írt jelenetek végeláthatatlan sora, ami úgy kezdődik, mintha már egy órája tartana, de ha egyetlen másodperccel hosszabb volna, az már bőven kimerítené az emberkísérlet fogalmát. A filmvilágban persze előfordulnak balesetek, de olyat ritkán látni, hogy egy vezető cég aranytojást tojó tyúkja megzápult förtelmet présel ki magából, ami nem egyszerűen rossz, hanem konkrétan értékelhetetlen, minősíthetetlen. Nincsenek benne jó és rossz pillanatok, helyette egységében feldolgozhatatlan borzalom, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie, ilyen formán pedig a rajongókkal és a nézőkkel szemben elkövetett legnagyobb tiszteletlenség a filmtörténelem során. Akár Die Hard filmként, akár akciófilmként próbáljuk értékelni, mindenképpen bukásra ítéltetett, mert egyik értelmezésében rongál, gyaláz és pusztít, másik értelmezésében pedig egyszerűen feldolgozhatatlan.

Még kapaszkodni is képtelenség bármibe. Tény, hogy Marco Beltrami zenéje kifejezetten erőteljes, de ennek kellene örülnünk? Vagy annak, hogy, ahogy az utólag belegondolva kifejezetten elnéző kritika is írja, a nagy számok törvénye alapján a pofáját soha be nem fogó főszereplő néha véletlenül mond valami vicceset, de erre egyrészt jut tucatnyi, végtelenül kínos megnyilvánulás, másrészt valószínűleg csak Dörner György ízes káromkodásának köszönhető? Esetleg be kéne érnem azzal, hogy felismerhető helyszíneken játszódik a film néhány jelenete? Vagy attól kellene hasra esnem, hogy kapunk egy valóban élvezetes autós üldözést a film első harmadában, ami végig kizökkentő mozzanatokkal van kikövezve, és a pocsék operatőri munkának hála az egyetlen érzés, amit legtöbbször kivált a nézőből, az a hányinger? A gonoszok? Visszasírhatjuk a második rész felskiccelt zsoldosait. A forgatókönyv? Sajnos a mai napig nem készült el. A motivációk? Nincsenek, senkinél, mindenki csak sodródik az árral, mert az remek móka. A fordulatok? Mire megtörténnek, már a kutyát sem érdeklik, teljesen logikátlanok, semmin nem változtatnak, csak még zavarosabbá teszik a történteket. Az akciók műanyagok és elnagyoltak, de még mindig ezerszer jobban járunk velük, mint amikor bármelyik szereplőnek szóra nyílik a szája.

Nem is érdemes számvetést készíteni arról, mit kellett volna máshogy csinálni. Mindent. Az egész film egy rákos sejtből fejlődött ki, egy alapjaiban elrontott, félreértelmezett, félvállról vett hozzáállás szülte. Hogy a Fox hogy engedhette meg magának az anyagilag jól teljesítő negyedik rész után, hogy két, messze földön hírhedten tehetségtelen amatőrt a film közelébe enged, hogy Bruce Willis, és egyáltalán bárki hogy bólinthatott rá minderre, hogy hogy engedhette ki bárki a kész filmet a stúdió falai közül, az mint a történelem legnagyobb rejtélyeinek egyikeként fog megmaradni az utókor számára. Hiába is tagadnám, hogy ezeket a sorokat a méreg írja helyettem, mert ép ésszel felfoghatatlan, hogy ez a rettenet hogy fordulhatott elő, az okozott károkat felmérni még korai lenne, ahogy a folytatásról beszélni is, de úgy gondolom, mindenki, aki a Die Hard-filmek vagy akár az akciófilmek iránt minimális tiszteletet tanúsít, személyes sértésnek kell, hogy tekintse az Drágább, mint az életed című katasztrófát.