Egy óriásgorilla dupla fedeles repülőgépek után kapkod egy felhőkarcoló tetején. Ez az a kép, amely megjelent a harmincas évek elején a New York utcáin bóklászó Merian C. Coopernek, mikor az égre pillantva meglátott egy repülőt, amint az épp elhúzott a toronymagas Life Insurance épülete mellett. Egy hatalmas monstrum, amely a technológia korlátolt szabályrendszerének (=kihajolni veszélyes) fittyet hányva garázdálkodik az emberi dzsungelben: ez az a kép, amely az évek során a filmtörténet egyik legemblematikusabb montázsává nemesült. King Kong idén 80 éves.

Cooper érezte, hogy most megfogta az isten lábát, és eme látomás köré filmet kell építeni, és eme szándékában az sem különösebben zavarta, hogy tervének megvalósítása meghaladta a kor technikai adottságait. Coopert ezek az akadályok sosem tántorították el céljaitól, hisz egész életében kereste a kihívást - előbb berepülőpilótaként a világháborúban (gépét le is lőtték), majd  távoli vidékeken bolyongó dokumentumfilmesként, aki abban bízott, hogy egyszer csak felfedez valami ősi szörnyet, amelyről már rég elfeledkezett az egész világ.

A felfedezés végül elmaradt, de Cooper nem csüggedt: ha már nem sikerült lencsevégre kapni a monstre monstrumot, akkor majd ő kreál magának egyet. Hű kollaboránsával, Ernest B. Schoedsackkel olyan korszakalkotó dokumentumfilmeket forgatott, mint a Grass vagy a Chang, melyekben vérszomjas tigriseket vagy elszabadult elefántcsordákat filmeztek centiméterekről. Eme filmeket látva a vakmerő rendezőpárost  David O. Selznick, az RKO Pictures akkori elnöke szerződtette, akinek Cooper azonnal fel is vázolt egy megalomán sztorit, amelyben egy gigantikus gorilla New Yorkba megy. Selznick ráharapott az ideára, lelkesen adott zöld utat a filmnek, melyhez a stúdió teljes anyagi fedezetet és szellemi támogatást is nyújtott. Ilyen szellemi tőke volt Willis O’Brien trükkspecialista is, aki néhány éve az ún. stop-motion eljárás fejlesztésén és gyakorlati alkalmazásán ügyködött (pl. a Lost World című filmben). A technológia arányosan kicsinyített környezetbe helyezett miniatűr bábokkal dolgozott, melyeket minden egyes képkocka felvétele előtt kicsit megbirizgálták, hogy a kockák egymás után történő vetítése esetén úgy tűnjön, mintha a modellek mozognának. A színészeket a miniatűr díszletek hátsó falára, vagy eléjük helyezett festett üveglapokra vetítették, szintén képkockánként, hogy az ő mozgásuk is igazodjon a bábokéhoz.

A Kong modell kb. 45 cm magas volt, alapját egy olyan acélváz képezte, mely valódi gorillák csontvázához hasonlított, a test műanyag habból és felfújható/leereszthető légzsákokból állt (melyek a kreatúra légzését szimulálták); testét végül nyúlszőrrel borítottak. A bábun kívül készült egy három ember által működtetett, gigantikus fej is a közelikhez, továbbá egy mancs is, mely a hősnőt volt hivatott markolászni. Kong hangját nagymacskák nyávogásából és morgásából mixelték össze, s a változatosság kedvéért fordítva játszották le, a melldöngetést pedig úgy szimulálták, hogy egy férfi hátára mikrofont erősítettek, aztán néhányszor mellbe verték.

A főétel elkészült, most már csak a körítés hiányzott. Ha nem egy klasszikus szörnyfilmről lenne szó, akkor most azt írnám, a King Kong a régi iskola tanításait követi. A film első felében sejtet, a másodikban prezentál. Először csak hátborzongató sztorikat hallhatsz Kongról, a mitikus szellemről és titokzatos lakhelyéről, a Koponya szigetről, ahonnan kevés ember tért meg élve. Carl Denham (Robert Armstrong), a túlbuzgó filmes mit sem sejtő csapata pont ide tart, hogy leforgassák minden idők legnagyobb filmjét (ő lenne Cooper szócsöve). A hajó fedélzetén utazik a platinaszőke Ann Darrow (Fay Wray), akit Denham – a szó szoros értelmében – az utcáról szedett össze a filmje női főszerepére, csak mert a stúdiófőnökök szerint a szerelmi szál még egy produkciónak sem ártott. A Koponya szigeten valakik óriási falat emeltek, melynek célja egyértelmű: valamit odabenn kell tartani. Kong jelenléte ott van minden egyes képkockában, minden egyes rémült tekintetben, amely a dzsungel felé irányul, s mikor végre megérkezik, nem okoz csalódást.

A címszereplő csupán az első háromnegyedóra után toppan be a vászonra, belépésétől viszont megremeg a föld – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A 80 évvel ezelőtti nézők nem hittek a szemüknek, a kollektív fejekben a „hogy csinálták?!” kérdés visszhangzott, ám a film nem hagy időt a töprengésre: Kong jelenésétől kezdve az események hihetetlen sebességgel pörögnek fel. A gorilla elragadja Ann Darrow-t, a megmentésére pedig félelmet nem ismerő csapat verbuválódik. Az eldobható tengerészekből álló kommandó a mentőakció során mindenféle prehisztorikus szörnyűséggel találja szemben magát, melyek kivétel nélkül embereink vérére szomjaznak (igen, még a növényevő dinoszauruszok is). Közben Kong is kiveszi részét az ereszdelahajamból: gigantikus gyíkok rohanják meg, és a film egyik legizgalmasabb jelenetében egy t-rex pécézi ki magának a majmot és permanensen sikongató foglyát (Eat this, Jamie Lee: Fay Wray a Legnagyobb Sikolykirálynő, ez most már hivatalos).

A horror mellett a humor sem hiányzik a filmből, és nagy meglepetésemre a Cooper/Schoedsack páros meglehetősen vérmes viccekkel apellál. Az egyik legmókásabb jelenetben Kong csiki-csukit játszik a kimúlt zsarnokgyík állkapcsával (ez a jelenet Peter Jackson remake-jéből sem hiányzott), míg egy másik hírhedt (és a premier után kivágott, majd az ötvenes években visszahelyezett) szcénában Kong levetkőzteti Annt, megcsiklandozza, majd megszaglássza az ujjait, s mindeközben bizonyára arra gondol, hogy „hmm, íze mint a csirkének, illata mint a rózsának”.

Kong lehet primitív lélek, de nem egydimenziós szörny. Ha békén hagynák, kitűnően ellenne magában a távoli szigeten, a vérontásnak sem feltétlen híve, csak akkor támad, ha provokálják. Provokációban azonban nem szenved hiányt: Denham dollármilliókat lát szaladgálni a szőrös bajnokban, ezért elhatározza, hogy mindenképp magával viszi New Yorkba, ahol cirkuszi majmot farag „a világ nyolcadik csodájából”. Tudvalevő, hogy a kapzsiság a filmvásznon sosem kifizetődő: Kong azt látva, hogy kedvesét a fotóriporterek halálra szekálják (mert erre nincs jobb szó), letépi láncait, felkapja a macát és meg sem áll az Empire State Building tetejéig. Illetve tesz egy kitérőt a Harmadik sugárútra, hogy kiosszon pár fülest a magasvasútnak. Cooper így állt bosszút, amiért gyerekkorában megannyi éjszakán át képtelen volt normálisan aludni a lakásuk közelében elhúzó szerelvények hangoskodása miatt. És végül lőn az emblematikus kép, amelyre már sok-sok metaforát ráhúztak (a természet bosszúja a technológia felett? a férfisovinizmus halála sok-sok péniszszimbólummal?), de a lényegen ez mit sem változtat: varázslat született.

A film zárómondata szerint a szépség ölte meg a szörnyet, de igazság szerint a kapzsiság végzett a természet utolsó állatistenével. A moziból kitántorogván, ha már elmúlt a félsz okozta zizegés, egy-két nézőben biztos megfogalmazódott a kérdést: vajh tényleg Kong volt a legnagyobb szörny a filmben?