Az 1990-es évek elején az IRA-tag Colette McVeigh (Andrea Riseborough) az MI5 kezére kerül. Hogy elkerülje a börtönt és így gondoskodhasson kisfiáról, a nő belemegy, hogy informálja a titkosszolgálatot a terrorszervezet tevékenységéről.

Hogy is szokott ez lenni? A kettős játszmát űző illető lába alatt forrósodik a talaj, a szervezet beáldozná, az összekötője azonban nem hajlandó erre. A kémfilmek sémája aligha variálható, jóformán minden esetben a lebukás veszélye jelenti a bonyodalom ugródeszkáját. A deszka végére azonban jelen film sosem akar két lábbal kiállni: a feszültségkeltés lényegében abban merül ki, hogy Colette a kagylón csüng, miközben valaki közeledik felé, de ez is csak a várhatóan magas telefonszámla miatt nyugtalanító. Azzal pedig, hogy a Kettős játszma nem teremti meg a szükséges feszültséget, halálos ítéletét írja alá: csaknem unalomba fullad.

Ez azért kiábrándító, mert Tom Bradby forgatókönyvíró saját könyvét adaptálta, melyben közvetlen közelről tudósított az olvasóknak, méghozzá az északír béketárgyalásokról és az IRA tűzszünetéről. Aha! Itt a baj: a béketárgyalás és a tűzszünet két olyan fogalom, ami nincs köszönőviszonyban a pattanásig feszült hangulattal. A lassú lefolyás márpedig csak akkor tolerálható, ha közben egyre mélyebbre szippant és kétségek közé ránt a cselekmény. Ez mind hiányzik. Nincs tapintható célvonal, ahová a film meg akar érkezni, ámbár a terrorizmus nem az a kifejezetten rendszerezhető dolog, úgyhogy inkább csak amiatt éri meg reklamálni, hogy a konfrontációk valójában csak ígéretek maradnak, egyes fordulatokat pedig már a kanyarból látni. Persze úgy is fel lehet fogni, hogy a Kettős játszma szakít a konvenciókkal, hogy kicsit másféle kettős ügynök-történetet mesél el, csak éppen mire kialakítaná a saját csapását, hirtelen vége is lesz.

Abban viszont mindenképpen sikert arat –és lehet, hogy tulajdonképpen nem is volt más célja–, ahogy szemlélteti (a ne feledjük: terrorista) Colette kéretlen szituációját, melyben gyermeke érdekében családja, fivérei ellen kénytelen munkálkodni. Erről Riseborough átéléssel teli alakítása gondoskodik; a tekintetében megbújó, közönnyel álcázott félelme helyenként képes áttelepülni a nézőre és a további, jellegzetesen ír színészi arcokkal (David Wilmot, Domhnall Gleeson, Aidan Gillen) kiegészülve ez tesz róla, hogy a Kettős játszma ne múljon el nyomtalanul, de a hasonló elemekkel operáló filmek között végső soron megmarad az eredeti címben hivatkozott árnyéktáncosnak.

Ja, amúgy Clive Owen is szerepel benne.