No kérem, az ilyen filmekért találták fel a nagy vásznat. Miközben az IMAX-mozik előtt kígyózó nagyérdemű bedől a hamis varázslatnak: komputer-laborban összerakott és helyben felpuffasztott effektusoknak, addig Ron Fricke rendező és Mark Magidson kiment a szabadba és részben saját fejlesztésű kamerájukkal, teljes egészében 70 mm-es filmre rögzítették a világot, pontosabban annak mozgását, hogy aztán ezt a természetes vagy éppenséggel emberi varázslatot a lehető legpazarabb minőségben összegezzék.

A gond csupán az, hogy nem először csinálják, és a Samsarában bizony akadnak ismétlőjelek - még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ugyanaz az elhalt fa köszön vissza egy time-lapse (hosszú ideig fotózott, aztán felgyorsítva visszajátszott) felvételen, mint a Barakában, de legyen ez rendezői védjegy, vagy szerelem. Nem érdekes. Sokkal érdekesebb az, ahogy ezek a filmek működnek: nincs kommentár, nincs narráció; földrészek, világok között serényen ugráló mozgóképeket látsz zene kíséretében. Képeket tájakról, képződményekről, városokról, emberekről, eseményekről. 

A téma ezúttal a körforgás: a dolgok, lények születése és elmúlása, eme ciklus időtlenségének vagy éppenséggel jelentéktelenségének érzékeltetése. Az egyik hosszú beállításban a sivatag állhatatosságával szembesülsz, és azzal a tudattal, hogy azok a porszemek, melyekből a dűnék felépülnek, valaha sziklák, hegyek voltak, melyeket elképzelhetetlenül hosszú idő alatt őrölt fel a természet ridegsége, egy másik beállításban egy embriót, majd egy múmiát látsz, és szorongva rádöbbensz, hogy az emberöltő milyen jelentéktelen is ezen a bolygón, melyet magunkénak mondunk, de igazából csak pár másodperce lízingeljük egy nagyobb hatalomtól, amely gyakorlatilag megtűr minket.

Láthatsz irodakockákba zárt embereket, akik kétségbeesetten próbálják tudtára adni a világnak, hogy léteznek, láthatsz börtönlakókat, akik össznépi tánc megszervezésével múlatják az időt, amely a falak között sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint bárhol az emberi univerzumban. Láthatod, ahogy tibeti szerzetesek színes porokkal elképesztő aprólékossággal és odafigyeléssel fantasztikus motívumokat - mandalákat - rajzolnak a földre, hogy aztán néhány mozdulattal összesöpörjék azokat: az idővel versengő türelmüket, spirituális felkészültségüket tolmácsolják így istenüknek. Láthatod a fogyasztási cikkek - ételek és használati tárgyak - nagyüzemi feldolgozását és abszolválását: megrémülhetsz és elcsodálkozhatsz azon, milyen rendszer, milyen gépezet részét képezed. 

Ha felveszed az alkotók néhol egyértelmű, máskor zavarba ejtően kusza vizuális fonalát, akkor gondolatok és érzések egész sora fog megrohamozni, és az év egyik legizgalmasabb filmes élményével gazdagodhatsz. Máskülönben az órádat és a szemhéjad belsejét fogod nézni. Középút szerintem nem létezik.

A Samsarának IMAX-ben lenne a helye, mondanám, ha nem ismerném a digitális IMAX korlátait, de szerencsére a filmnek kijáró minőségről így sem kell lemondanunk: ugyan a 2k-s DCP is képes visszaadni a film vizuális értékeit (a Mammut, az Aréna, az Allee, a Westend és az Uránia mozik ilyen formában vetítik azt), de ha igazán átütő élményre vágysz, akkor a Mi Mozink Óbuda első 5-6 sorának valamelyikébe váltasz majd jegyet, ott ugyanis 4k-ban élheted majd meg a Samsarát. Hidd el, megéri.