Péntektől mozikban a Skyfall. Spoilermentes kritikánkat itt olvashatjátok, és ugyan ez a film korántsem annyira összetett, hogy szélgéppel kelljen szétfújni az összefüggéseit rejtő ködöt, de van olyan jelentős darab - Bond-történelmen innen és túl egyaránt -, hogy érdemes legyen beszélni róla.

Figyelem! Innentől kezdve masszív spoilerek jönnek!

A Bond 23 filmet számláló története során számos újjászületést, számos átalakítást ért meg: már önmagában az a hat színész, aki a szuperkém drága öltönyeit magára öltötte, egyfajta újraértelmezést hozott magával, de korszakokon belül is volt példa ilyen-olyan átépítésre (gondoljunk csak a Holdkelte Star Warsos túlzásait követő A kém, aki szeretett engem Szigorúan bizalmas kvázi visszafogottságára), és az sem meglepő, hogy A Quantum csendje gyomorgörcsös tripjét is egy új felfogásnak kellett követnie, mert hát Bondhoz nem illik ez az ideges kapkodás.

Nem mintha a Quantumot megelőzően Marc Forsternek túl sok tapasztalata lett volna akciófilmek terén, de ezt az "új felfogást" előjelezte az is, hogy az a Sam Mendes került a rendezői székbe, aki leginkább problémás, összetett jellemek kibontásához ért, továbbá az a sokkoló(?) bejelentés, hogy a két filmen keresztülvitt Quantum-vonal megy a levesbe. Megrémülni azért nem kell: korábban is előfordult már az, hogy egy több filmet is érintő sztori-vonal (Blofeld ügyködése) parkolópályára került, szóval könnyen lehet, hogy a jövőben találkozunk még a Quantum szervezetével, de ez még a jövő zenéje.

Addig is itt van a Skyfall, és az ő stand-alone története, amely talán csak annyiban kapcsolódik a két korábbi Craig-filmhez, hogy ez a Bond elég meggyötört, mint aki átélt már egy-két kellemetlen pillanatot, és M-hez fűződő viszony is meglehetősen feszült. Ez utóbbin nem sokat segít, hogy M parancsára Bondnak nem csupán egy súlyosan sérült kollégáját kell hátrahagynia, de még ő is majdnem otthagyja a fogát, mikor a főnök parancsára tüzet nyitnak rá, miközben a film McGuffinját cipelő rosszfiúval viaskodik.

Az MI6 halottnak nyilvánítja első számú ügynökét, aki valahol a világvégén élvezi a nyugalmazott ügynökök életét: tudod, amikor nőkbe, alkoholba és értelmetlen sportokba fojtod azt az adrenalin-mennyiséget, amit korábbi munkádból adódóan napi rendszerességgel választasz ki magadból. Ilyenkor szokott előkerülni egy fegyver, hogy véget vessen az értelmetlenségnek, bla-bla. Mielőtt ez bekövetkezhetne, Bond megtudja, hogy az MI6 londoni épületét közvetlen támadás érte, 6-8 ügynök meghalt, M pedig kényszernyugdíj előtt áll. És ezt Bond nem hagyhatja annyiban - soha nem is hagyta.

Az ügynöktársak erőszakos halálának megbosszulása régóta visszatérő motívum a Bond-univerzumban, mint ahogy az sem egyedülálló húzás, hogy a rossz oldalra egy szakadár ügynök kerül, mi több az Aranyszem 006-osának sem csak a lelke torzult, de a teste is. Képzeljétek el, micsoda trauma lenne az Bond számára, ha hirtelenjében megnyomorodna: hogy tudna ezek után (a királynő nevében) nőket vinni az ágyába? A hiúság veszélyes tulajdonság, főleg ha olyan embert sajátja, mint Silva, aki egykoron kiesett M pixiséből, ráadásul egy elrágcsált ciánkapszula miatt még az arca is teljesen széthullott. Mielőtt még azt gondolnátok, M saját gyermekéből csinált ügynököt, Silva részben gúnyból, részben szülői komplexusból hívja anyának M-et. Persze, az nem vitás, hogy kettejük kapcsolata kissé továbbmutatott a főnök-beosztottén, de hát valami hasonló van M és Bond között is, habár jóval szikárabb kivitelezésben - valószínűleg annak köszönhetően, hogy M már megégette magát Silvával.

No de vissza a főhőshöz: Wayne-hez hasonlóan Bond is megtörten tér vissza önkéntes hiátusából. Ez a része a filmnek egyébként meglehetősen elsietett, mind a száműzetés, mind pedig az, hogy szinte magától értetődő módon veszik vissza állományba. Mi több, M még Bond kiértékelését is meghamisítja részben azért, hogy újabb híveket szerezzen magának a nézők körében, részben persze azért, hogy az alapból öntelt Bondot nagyobb teljesítményre sarkalja. Hogy a 007-es nem 100%-osan teljesít, jó időre le is kerül az asztalról, hogy aztán a film egyik legkritikusabb - s számomra legmeglepőbb - jelentében térjen vissza. Szerencsére mikor a fő Bond-lányként aposztrofált Sévérine a 007-es ügyetlenkedése miatt bekapja a golyót, az nem töri meg még jobban Bondot, hanem végre visszahozza az ügynököt a szakadék széléről. Senki se baszakodhat a nőivel.

De még inkább, senki sem baszakodhat a játékszereivel. Mikor az akció szempontjából meglepően antiklimatikus (atmoszféra tekintetében pedig elképesztően erős) zárójelenetben a rosszfiúk szétcirkumveniálják azt az Aston Martin DB Mark III-at, amit még Connery is vezetett, az Bondot olyan éktelen haragra gerjeszti, hogy gyakorlatilag Terminátorra változik. Nem csak szellemes, de kegyetlenül ügyes húzás is ez egyben, hisz míg az efféle trauma egy átlagembert térdre kényszerít, addig Bond számára egyfajta felhajtóerőként, üzemanyagként funkcionál. Mint az a fronton harcoló katona, amelyik a csata előtt elfogadta, hogy halott, és ennek rendje és módja szerint csak arra tud koncentrálni, amire kiképezték.

A Nolan féle Batman szelleme végigkíséri a filmet, nem csupán azért, mert egy korábban félig-meddig komikusnak számító hősnek növeszt árnyékot, aki megsérül, hogy aztán a megrendült világ hívószavára újra akcióba lendüljön, nem is csak azért, mert ikonikus figurák (Q! M! Moneypenny!) öltenek realisztikusabb formát, de a befejezés, melyben Bond visszatér skóciai birtokára, a Skyfallra (innen hát a cím), hogy mindentől távol, saját tragikus múltjával szembesülve, abból erőt merítve számoljon le a gonosszal, nos, ez bizony Batman sajátja. Vonhatnék itt közvetlenebb párhuzamot is, hogy a Skyfall olyan, mint a Wayne-birtok, Kincade személyében még saját Alfredja is van, és mikor Silva nagy hacacáré közepette megjelenik, az felér Joker bármelyik belépőjével, de igazából a zárójelenetben rejlő drámai melankólia az, ami leginkább összehozza a két univerzumot.

Hogy ez lenyúlás vagy tisztelgés vagy a trendek meglovagolása, az szerintem teljesen mellékes, ugyanis a Skyfallban ez a megközelítés önálló életet él, mi több, eddig ismeretlen, de nagyon is helyénvaló színnel gazdagítja az 50 éves Bondot. És ennek köszönhetően lesz ez a film valódi mérföldkő.

Te hogy véled?

kövess minket facebookon és twitteren!