1979 novembere. Az Amerikába menekült nyugat-barát sah vérét követelő iráni iszlámisták elfoglalják a teheráni amerikai nagykövetséget, és annak minden dolgozóját túszul ejtik. Azaz majdnem mindet: hat diplomatának sikerül elmenekülnie és elrejtőznie a kanadai nagykövet házában. Az ő kimentésükre és hazaszállításukra indul a "Canadaian Caper" nevezetű őrült akció, melyben egy CIA-ügynök (Ben Affleck) egy kanadai filmproducernek álcázza magát, aki egy nemlétező Star Wars-klónhoz keres forgatási helyszíneket Iránban, hogy a diplomatákat a filmes csapat tagjainak álcázva menekítse ki az országból.
1997-es nyilvánosságra hozataláig nagyon kevesen tudtak a Canadaian Caper hátterében húzódó "Hollywood Option" akcióról, amely olyan abszurd volt, hogy ilyet csak a valóság szülhetett. És az ehhez hasonló, ráadásul pozitív végkicsengésű történeteket mind az Álomgyár, mind pedig annak legfőbb éléskamrája, a nagybetűs Néző is nagyon szereti. Mindezzel együtt könnyű lett volna elbarmolni az Argót: a túl könnyed megközelítés aláásta volna mind a résztvevők drámáját, mind pedig a küldetés kockázatosságából adódó feszültséget, ha pedig túl drámaira vették volna a hangvételt, az könnyen dagályosságba taszíthatta volna a produkciót. Ben Affleck filmjének nem egyetlen, de mindenképp legnagyobb erénye az, hogy megtalálta az egyensúlyt.
Mindezt úgy, hogy közben rendesen bejárja a szélsőségeket: mikor a háttérsztori kalapálása zajlik Hollywoodban egy öniróniában fürdőző maszkmester (John Chambers, A majmok bolygójáért Oscar-díjat kapott mesterember szerepében John Goodman) és egy kiégett, de az egész hollywoodi rendszert kívülről fújó producer (Alan Arkin humorosan köpködi a savat, mint mindig) közreműködésével, a film hangvétele erőteljesen emlékeztet egy Ocean's epizódra - és az Álomgyár majd minden tizenötödik másodpercben kap egy szép gyomrost, hol egy látványosan bevittet, hol pedig egy olyat, amit csak a filmkockák tudnak dekódolni (hoci egy Adrienne Barbeau-kameó). Aztán mikor a kép szemcséssé válik, és a remegő kézzel, szubjektív szögekből lekamerázott Teheránba teleportálunk, a film hirtelenjében Grengrass-kompatibilissé válik, melyben a menekültek olyan karakter-hüvelyekként funkcionálnak, melyekbe a néző könnyen beleképzelheti magát, és naná, hogy van köztük egy szakadár, aki ezt az egész akciót ellenzi, végül ő lesz az, aki a legnagyobb áldozatot hozza a dicsőségfal kedvéért. S persze ott van a CIA irodája is, melyben karót nyelt öltönyösök vitáznak kevésbé karót nyeltekkel (tudjátok, akiknek meg van lazítva a nyakkendőjük), és rengeteget rohangásznak aktákkal a kezükben egyik telefontól a másikig.
És mindez működik. A két véglet közötti átmenet ugyanis rendkívül ügyes, helyenként már-már mesteri: az egyik jelenetben például ide-oda vált a kamera a két kontinens között, és miközben az egyik oldalon a hollywoodi svindli épülget, a másikon az iszlámisták olvassák fel vádiratukat, melyben kémeknek titulálják a követség dolgozóit, és a néző nem tud nem arra gondolni, hogy az egyik oldal legalább annyira légből kapott, mint a másik.
A narratíva komolyan vehetőségét nem is Hollywood karikírozás ássa alá némileg, hanem egy-két megkérdőjelezhető dolog (egy repülőtéri irányítótoronyban tényleg nincsenek telefonok?), vagy az olyan színpadias húzások, mint az utolsó utáni pillanatban lehívott repülőtéri foglalás vagy a még egy kicsivel később felvett telefon, de ezek igazán elnézhetők Ben Afflecknek, a rendezőnek, aki jó ritmusban, ügyesen adagolva, de két kézzel szórja a feszültséget. Ugyebár a filmek feszültségét igazából nem az adja, ami történik, hanem az, ami történhetne, és hét kaukázusi emberrel egy 35 millió, többnyire nyugatellenes lelkületű lakossal teli lőporos hordóban elég csúnya dolgok történhetnének. Ennek érzékletes ábrázolása mellett igazán elnézhető, hogy Ben Affleck, a színész robotpilótára kapcsolva asszisztálja végig a filmet. De hát nem is színészként fogják Oscarra jelölni.
Az oldalon található tartalmak kizárólag
