Volt már sámán, pap és katona, dalolt már parasztingben, egyenruhában és frakkban is, de a lényeg, a dalok, a mondanivaló nem változik. Mint minden szerzői előadó, Kovács Ákos is csak arról énekelhet, ami foglalkoztatja, a köntös, az előadásmód csak eszköz. Idén egyenesen a jövőből jelentkezik, hogy a múlt eszközeivel regéljen a jelenről; a 2084 című album a nyolcvanas évek elektronikus hangzásvilágát kombinálja mai megoldásokkal, miközben élesen kritizál, felráz, és megérint. Megint nem sikerült elrontani.

Az egész történet a 2010-es A katona imája című albummal indult. A leginkább karcos rockdalokat felvonultató, gitár- és dobközpontú lemez egyik száma (Főleg régen) a Bonanza Banzai hangzásvilágát használta, hogy az Ákost bírálók egy kicsit visszakapjanak abból, amit adtak. A humoros hangvételű dal végül megihlette a szerzőt, aki úgy döntött, következő lemezén végig hasonló zenei megoldásokkal fog operálni, és a legutóbb két albummal ellentétben erre ezúttal csak 2 évet kellett várni. Már a tavaly májusi koncerten is észrevehettünk érdekes elektronikus megoldásokat, de amikor idén áprilisban napvilágot látott az Előkelő idegen, nagyjából tudtuk, mire számíthatunk. Azóta Ákos, és idei csapata (Lepés Gábor a szintetizátorok, és Bánfalvi Sándor az elektromos dobok mögött) jártak Londonban, Amszterdamban, zajos sikert arattak és tömegeket mozgattak meg a Volt, a Sziget és a Félsziget fesztiválokon, és éppen erre készültek a Balaton Sound fesztiválon is, amikor a természet közbeszólt. Valahol félúton felborzolta a kedélyeket a Tipikus sztereó; a dal önmagában is rendkívül merész húzás, de a videokliphez képest a Gangnam Style egy Tarr Béla filmnek tűnik. Volt, aki vakon bízott, volt, aki aggódva figyelte az eseményeket, amíg végül október 3-án megjelent az úgy nagylemez, a 2084. 

Valamiről jellemzést adni mindig úgy a legkönnyebb, ha hasonlítjuk máshoz, vagy éppen a különbségekre hívjuk fel a figyelmet, de erre itt most semmi esély nem látszik. A 2084 egy szokatlanul éles váltás az életműben, talán az eddigi leginkább egynemű, koncepciózus lemez, ahol nem csak a tok és a hangszerelés fűzi össze a dalokat. A 13 új szerzemény leginkább egy egészként értelmezhető, elenyészőek az éles váltások, és egészen máshogy hangzik egy dal kiemelve, mint a sor részeként értelmezve. (A meglepően személyes Keserves fényűzés például egészen más fényben tűnik fel, ha a közvetlenül utána érkező Vén tinédzserekkel együtt hallgatjuk.) A koncepció tiszta; az Úr 2084. évében járunk, „az elégedetlenkedők eltűntek, minden csatornán vidám a műsor”. Ákos a jövőből kritizálja a jelent, teljes joggal, és a megszokottnál lényegesen több dallal és szófordulattal. Talán semmi sem olyan borzasztó, mint egy Ákos dalszöveg nyilvános értelmezése, így ettől el is tekintek, de érdemes nyitott füllel hallgatni a lemezt, és csak arra koncentrálni, hiszen a szokásos frázis, mely szerint csak sokadik hallgatásra válnak világossá a dolgok, itt most hatványozottan áll.

Ákost persze ezúttal sem foglalkoztatja más, mint ami a legtöbb embert; szó esik szerelemről (Táncolj velem), emlékekről (Előkelő idegen), álmokról (Vén tinédzserek), hitről (A szabadság rabszolgái), elmúlásról (Ne keress engem), és szinte minden dalban ott van a kritika, megszólal az ébresztő, és felnyílik a szem. Persze, „ezerből tán egy lesz, aki gyógyul”. Akadnak hangszerelés szempontjából merészebb, harsányabb darabok, mint például a Tipikus sztereó, ami nem csak, hogy új értelmet nyer a lemez egészeként, de hibátlanul bele is simul annak tökéletes ívébe. Az eddigi reakciókat olvasva nem sokat változott az elégedettek és elégedetlenek aránya, de talán ezúttal élesebbek a bírálatok. Sokak fülét megfekszi a szokatlan hangzásvilág, és akadnak, akik a dalszövegekkel nincsenek kibékülve, de a legigazabb gondolatot is egy fórumon találtam meg; egyetlen Ákos lemez sem váltja ki első meghallgatásra azt a reakciót az emberből, amitől extázisba esik. Ezek a korongok soha nem erről szóltak, az első találkozás a rácsodálkozásról és az első érzelmekről szól, de minden alkalommal több hallgatás után érnek be a dalok, a gondolatok, áll össze a sok dal, hangszer, ének egyetlen óriási, lélegző egésszé, és a 2084 esetében ez nem egyszerűen ugyanígy van, hanem minden eddiginél inkább.

Az új lemez a megszokott igényes csomagolásban látott napvilágot; a borítót és a dalszövegeket tartalmazó füzetet ezúttal is Emmer László zseniális fotói tarkítják, a 13 dalt tartalmazó CD mellett pedig egy DVD is megtalálható, amin az album dalai három hangnormában (sztereó, DTS, DD 5.1) is szerepelnek, továbbá megtekinthető rajta az Előkelő idegen és a Tipikus sztereó klipje, egy 5 részes werkfilmsorozat és a Szigeten rögzített koncertből 10 szám. Utóbbi egyébként félelmetes hangulatról árulkodik, és azok számára, akik lemaradtak az őrületről, enged egy kis betekintést az áthangszerelt dalokból álló koncertbe. Az Ákostól megszokott dicséretes technikai jellemzőkön túl azonban ott van egy album, ami semmihez nem fogható, ami minden hallgatással egyre többet ad, és ami a nyilvánvaló párhuzamon kívül talán még egy közös tulajdonságot is ápol Ridley Scott Szárnyas fejvadász című filmjével; ő lehet a meg nem értett mestermű. A 2084 a szerző elmondása szerint az életmű eddigi legfontosabb darabja, és ezzel a kijelentéssel aligha lehet vitába szállni; az eddigi legőszintébb, legszemélyesebb, legkritikusabb lemez, magával ragadó köntösbe bújtatva. Tökéletes.