A K-hídon való első átkelés minden évben különleges élmény. Fennállásának húsz évében a Sziget fesztivál hozott már jót, rosszat, örömből és frusztrációból fakadó könnyeket egyaránt, de akár a Killers háromszori szerencsétlenkedésére, akár a 2007-es csodafelhozatalra gondolunk, a Hajógyári-szigeten töltött pár nap valamilyen szempontból mindig emlékezetes. Kicsit rosszul szól, kicsit esetlen, de akárcsak az a citromsárga narancs, mégiscsak a miénk: a Szigetre menni olyan, mint a hazaérkezés.

Idén augusztusban sem volt ez másképp, de valahogy mégsem voltam benne biztos, hogy lehetséges lesz elérni az ismerős eufóriát: tavaly nyáron megjártam a fesztiválok Rolexének tekinthető Glastonburyt, szeptember és május között pedig egy másik kontinensen éltem. „Külsősként” valóban elment a fejem felett a Sziget magyaros bája, de nem is volt ezzel gond: az idei fesztivál objektív szemmel is hosszú évek óta a legjobb volt, mind szervezését, mind fellépőit tekintve.

A K-hídon való első átkelés minden évben különleges élmény. Fennállásának húsz évében a Sziget fesztivál hozott már jót, rosszat, örömből és frusztrációból fakadó könnyeket egyaránt, de akár a Killers háromszori szerencsétlenkedésére, akár a 2007-es csodafelhozatalra gondolunk, a Hajógyári-szigeten töltött pár nap valamilyen szempontból mindig emlékezetes. Kicsit rosszul szól, kicsit esetlen, de akárcsak az a citromsárga narancs, mégiscsak a miénk: a Szigetre menni olyan, mint a hazaérkezés.

Idén augusztusban sem volt ez másképp, de valahogy mégsem voltam benne biztos, hogy lehetséges lesz elérni az ismerős eufóriát: tavaly nyáron megjártam a fesztiválok Rolexének tekinthető Glastonburyt, szeptember és május között pedig egy másik kontinensen éltem. „Külsősként” valóban elment a fejem felett a Sziget magyaros bája, de nem is volt ezzel gond: az idei fesztivál objektív szemmel is hosszú évek óta a legjobb volt, mind szervezését, mind fellépőit tekintve.

A csábítás azonban csak lassan történt. Az első nap délutánján azzal az Anna Calvival kezdtem, akit tavaly már láttam az angliai fesztiválon, és mintha erre külön emlékeztetni akarnának, a megváltozott A38 sátor új dizájnja szakasztott mása lett annak a John Peel Stagenek, ahol először találkoztunk. A belső technika természetesen már jobban hangsúlyozta a különbségeket. Az évek során sok minden el lett mondva az A38 hangosításáról (vagy annak hiányáról), én ehhez most nem tennék hozzá sokat: a tavalyi abszolút zajszennyezésnél jelentősen jobb volt az élmény, de a vokálok és a mélyek továbbra is vagy szertefoszlanak, vagy egymást ölik meg. Meglepődni nem szabad – ide mindig is fenntartásokkal jöttünk koncertre, és tudtuk, az élmény lehet nagy, de sohasem lesz teljes.

A brit hölgy muzsikájának szerencsére alaphelyzetben is van némi garázshangzása, így ezek a problémák ezúttal kevésbé akadályozták a zene élvezetét. Anna Calvi legnagyobb gondja egyelőre repertoárjának szűkössége: bár a self-titled debütlemez a tavalyi év egyik legkiegyensúlyozottabb korongja volt, a rövidke set (szűk 70 percet hallottunk a délutáni sávban) mindenkit éhesen hagyott, főleg azért, mert az a kevés, amit kaptunk, nem okozott csalódást.

Féfri legyen a talpán, akit nem igéz meg a gitárját már-már szexuális szenvedéllyel pengető virtuóz játéka, legyen szó akár a „Desire” elsöprő erejű refrénjét megtámasztó egyszerű akkordokról, a „Rider to the Sea” melankóliájáról, vagy a „Love Won’t be Leaving” második felében érzékeket bombázó improvizatív válaszolgatásról. Anna Calvi jött, látott, és... nos, a győzelem kapujában visszavonult a színpad mögé – az igazi műsorra várnunk kell a második lemez megjelenését övező turnéig.

A szünet alatt nem mentem felfedező útra, inkább bevetettem magam a színpad elé, ahol az első sorban vártam a dEUS felbukkanását. A belga formáció egyszer már tiszteletét tette nálunk az év folyamán, de mivel a hajós fellépés idején külföldön tartózkodtam, rendkívüli izgatottsággal vártam Tom Barmant és kompániáját.

A félig az új lemezek (december és július között két albummal is jelentkezett a banda) dalaiból, félig a kötelező klasszikusokból álló set kiválóan volt összerakva, de a zenekar tagjai igazán kialudhatták volna magukat a repülőn/buszon, hiszen unott képpel, szolgaian hozták a kötelezőt, de annál semmi többet – még ha kevesebbet sem. Aztán persze lehet, hogy csak az utolsó dalra tartalékolták az energiát, hiszen bár a "Dark Sets In" a szívverést, az "Instant Street" gitárjai a hangutánzó szavak széles repertoárját, a "Bad Timing" lehelletfinoman, ciklikusan építkező szerkezete pedig a könnycseppeket indította be, az igazi katarzisra a magnum opus "Suds & Soda"-ig kellett várni, melynek végén Barman a közönség első néhány sorát a színpadra invitálva varázsolt önfeledt bulisátrat az A38-ból. Ugráltunk, tomboltunk, örültünk – még ha sokat nem is hallottunk a zenéből.

Nem csak az ezzel szembeni kontraszt miatt volt röhejes ezután belehallgatni a Placebo Nagyszínpados műsorába. Igazi öntömjénező pózerkedést próbáltak lenyomni a torkunkon - ahogy azt Brian Molkoéktól megszokhattuk - és bár a legutóbbi fellépésükhöz képest a show sokkal, de sokkal profibb, kimunkáltabb, pontosabb lett, az ügyesen összerakott slágerek mindegyikéből hiányzott a lélek, a szív, meg úgy egyébként bármi, ami ne üldözött volna haza – a felénél otthagytam a fenébe.

Mivel a csütörtöki lineup fogott meg a legkevésbé, a második napra elsősorban maga a fesztivál volt a szemrevételezendő alany – különös tekintettel a sörkínálatra. Mint mindig, a Sziget most is ismerős látványokkal fogadott, de rendkívüli módon nem az előző év augusztusára, hanem júliusra emlékeztetve: a néhol hangulatkeltésre, néhol szórakoztató/pihenő funkciókra elhelyezett fa tákolmányok és vurstli kellékek (nézd, apa, óriáskerék!) mind Glastonbury Lite hangulatot kölcsönöztek a helynek, és megerősítették az összepréselős módon rögzített karszalagok első megpillantásakor felébredt gyanúmat, miszerint Gerendaiék rendesen odafigyeltek a piltoni rendezvényre.

Szerencsére a Sziget profiljába kiválóan illenek ezek az újítások, és Tarantino óta tudjuk, hogy ha valaki okosan, identitásvesztés nélkül másolja a példaképeket, abból nagyszerű dolgok is születhetnek. Így volt ez most is: az eddigi leghangulatosabban, leglakhatóbban berendezett Sziget fesztivál volt az idei (még a Nagyszínpad előtt éktelenkedő idióta kakukkos óra ellenére is).

Természetesen az újításokra a megváltozott közönség miatt is szükség volt: bár a nemzetiségek összetétele évek óta tolódik el a magyarok rovására, most először éreztem úgy, hogy gombostűvel nagyítóval kell keresni a honfitársakat. Elsősorban hollandok (bunkók!), olaszok (bunkók!), franciák (franciák!) és britek szállták meg a fesztivál területét, fennkölten lubickolva Magyarország relatív olcsóságában. Akár büszkék vagyunk rá, akár bosszankodunk miatta, tagadhatatlan: a Sziget mára felkerült a térképre.

A kedd csütörtök délutánt az új-zélandi Electric Wire Hustle eklektikus soul-pszichedelikájával kezdtük, és kaptunk egészen különleges élményt. Egyenetlen, néhol zseniális, néhol dögunalmas koncertet adott a trió, akik a szélsőséges zenei megoldások között egy James Hardennel versenyző arcszőrzettel és a világ legócskább hippi-sablonjaival szórakoztattak minket. („Peace in the Middle East! Love to everyone!” Tudjátok.)

Ezután következett a régi és az új fúziója, minden fronton.* Először az örök fesztiválkedvenc (a sör!) találkozott az idei szezon slágerkajájával (óriás hamburger!), majd eme mennyei házasság után egy csúnyább fattyú, a Korn kapuzárási pánikjának dubstep-mániája ütött rajtunk. Bár a Skrillex és Noisia kollaborációk jóval hallgathatóbbak, mint az említett „művészek” önálló munkái, a tavalyi lemez dalaiból továbbra is sokkal inkább süt a pénzhajhászat, mint az igazi kreativitás; élőben sem sikerült működésre bírni őket.

Természetesen a klasszikus nóták ("Freak on a Leash", "Here to Stay", "Blind") hozták a kötelező köröket, de az én fiatalságomból sajnos már kiesett a Korn, így egyik momentum sem tudott igazán közel kerülni a szívemhez – a rém gyenge "Another Brick in the Wall" covert leszámítva, de ez azonban közel sem pozitív értelemben tette azt. Mit tegyen ilyenkor az ember fia, hát elmegy a Rézangyal pulthoz. Jó döntés – a mosolygós kiszolgáló lány volt az este legérdekesebb része.

A pénteki nap fellépői a hét legfontosabbjainak ígérkeztek, és nem is okoztak csalódást. A brit triumvirátust a Wild Beasts koncertjével kezdtük, akik az A38 limitációjához képest meglepően széles hangképpel nyitották ki dalaik varázslatos dreampop szcénáit, de a zenekar tagjain is érződött, hogy nem igazán találják a helyüket. A Wild Beasts egy kis klub színpadán, éjszaka kell, hogy megszólaljon – bármennyire is jelentős formációja az elmúlt néhány évnek, ők egy fesztivál délutáni programjában nem képesek átadni azokat az ambivalens érzéseket, melyek meghatározzák őket.

A körülmények áldozataként feledhető lett ez a fellépés, és nagyon féltem, hogy a számomra oly fontos xx is ugyanígy fog járni a Nagyszínpad pre-headlinereként. Romy Madley-Croft, Oliver Sim és Jamie Smith immáron három éve ejtik zavarba a világot: sokan, sokféleképp próbálták meghatározni az xx zenéjét, de ez a feladat igazi szélhalomharc. Hiszen az xx érzelemvilága nem egyértelműen pozitív vagy negatív: a befogadó azt kapja tőlük, amit magával visz. Az introspekció zenéje ez, és mint ilyen, kérdéses volt számomra, hogy népes koncertkörnyezetben – különösen egy alkoholmámorban fürdő fesztivál keretében – elérhető-e az a hallgatói állapot, ami megengedi a dalok megszokott szárnyalását.

Legyenek bármilyen fiatalok, bármilyen kezdők, az xx tagjai igazi zenészek, és ezt a Szigeten is bebizonyították. A szeptemberben megjelenő új lemez első singlejeként kiadott Angels lassú gitárhangjainak első felcsendülése is elég volt, hogy máshova repítsenek, kiragadva a mögöttem több percig bodysurfölését tervezgető (igen, xx-re akart volna!) brit fiatalember óbégatásából, a tömegből, és úgy egyáltalán a Hajógyári-sziget földi korlátaiból.

A debütáló album minden egyes dalán végigzongorázó, azokat az új korong még ismeretlen tételeivel elválasztó, szűk 75 perces set azt adta, amit vártam, és amire – nem is tudtam, hogy mennyire – szükségem volt: meghitt, intim magányt Romyval, Jamievel és Oliverrel, no meg saját, mindenfelé kalandozó gondolataimmal. Nagy kár, hogy a Nagyszínpad hangtechnikusa valószínűleg már a pénteki LMFAO-ra gyúrt, így helyenként olyan szintekre tornázta a basszust, aminek a Romkertben igen, a brit trió koncertjén viszont nem volt keresnivalója.

Amennyire idegesítettek a Királynő alattvalóinak részeg megnyilvánulásai a kora-esti órákban, annyira jól jöttek azok a The Stone Roses hiánypótló fellépése alatt. Ian Brown és zenekara mindössze két stúdiólemezzel nőtte ki magát rocktörténeti legendává, és közel harminc évvel megalakulásuk után még mindig ugyanolyan szenvedéllyel és örömmel zenélnek, mint fénykorukban – még akkor is, ha mozgásuk kevésbé energetikus.

Szerencsére ha a színpadon álló britek nem is, a közönség sorainak kilencven százalékát kitevők minden porcikájukkal buliztak, ugráltak és üvöltötték teli torokból a dalszövegek minden egyes sorát. A korrekt, de még nem zseniális kezdés után a középtájt felhangzó "Fools Gold" (mi más?) jelentette a fordulópontot: a szűk tizenhárom perces jammelés igazi bombaként robbantott fel minden addigi gátlást, a csontig hatoló gitárokat ki tátott szájjal, ki őrült módjára csápolva fogadta magába, innentől pedig nem volt visszaút.

Jött a "Waterfall", a "Love Spreads", a "Made of Stone", zárásképp pedig az "I Am The Resurrection" (meg persze a kötelező tíz percnyi gitárszóló), és az adrenalinlöket egyetlen pillanatra sem apadt, aziránti dühünk pedig csak erősítette, hogy a kivetítők vágói percekig képtelenek voltak rájönni, hogy ha Ian Brown egy kis Bruce Lee figurát mutat a kamerának, akkor annak oka van (hogy mi, azt csak Ian Brown tudja), és ilyenkor ezt nekünk is illene megmutatni, a teringettét! A rózsák látszólag soha nem hervadnak el (legalábbis ha kellő mennyiségű alkohollal öntözik őket): a Stone Roses talán az év rockkoncertjét, de legalább az év buliját adta múlt pénteken. Úgy kifáradtunk, hogy azonnal mentünk is haza – nyakig izzadtan, kimerülten, de mindenesetre hatalmas vigyorral az arcunkon.

*láttuk még a Friendly Firest is, de annyira volt emlékezetes (elsősorban az akkor abszolút dobozként szóló A38-nak köszönhetően), hogy a cikk posztolásáig ez eszembe sem jutott.