A kiközösített kissrác, John Bennett életét alapjaiban változtatja meg, mikor karácsonyra kapott plüssmackója –kívánságának folyományaként– életre kel.
Csodák márpedig vannak. Különleges barátságok szövődtek gyerekek és különféle helyekről szalajtott állatok, lények között celluloidon, melyek a rácsodálkozás és a hitbeli átszellemülés lehetőségét kínálták szereplőiknek és nézőiknek egyaránt. A digitális világban azonban a csodák gyorsan elhasználódó szenzációkká lényegülnek át, és már a nem mindennapi barátságok színtere sem szentimentális mesevilág, hanem a nézőkhöz minél közelebb hozott valóság, Twitterestül, Facebookostul. Ezt szítja, erre reflektál és ebből csinál viccet egyszerre a Ted, melyben a kiközösített kissrác, John Bennett életét alapjaiban változtatja meg, mikor karácsonyra kapott plüssmackója –kívánságának folyományaként– életre kel.
Seth MacFarlane már akkor érezteti sajátos humorstílusát –ami általában teljesen hétköznapi dolgok köré szerveződik–, mikor megteszi az első lépést a frappáns alapsztori továbbgondolásában. A Family Guy kedvelői nyomban heves bólogatásba kezdhetnek, igen, ezt éppen így kell csinálni, míg az író-rendező eddigi munkásságát nem ismerők kellemes meglepetésekben részesülhetnek.
A Ted ugyanis szellemiségében vér szerinti rokona az említett rajzfilmsorozatnak, egymást érik az onnan kölcsönvett, vagy éppen oda nem illett, de játékfilmhez hibátlanul passzoló poénok, amik szokás szerint alapoznak a néző jártasságára a populáris kultúra jellemzően amerikai vonulatában, és ezeket Speier Dávid csak a legszükségesebb esetekben igazította a magyar nézőkhöz; jól érzett rá, mikor érdemes kedvezni a filmbuziknak, s mikor kell mindenki számára dekódolhatóan megnyilvánulni. MacFarlane képes egy 100 perces film formájában is érvényesülni, a hasonlóan egyszerű kiindulóponttal bíró komédiáknál (Förtelmes főnökök, Rossz tanár, hogy csak pár tavalyit említsünk) pedig jóval hatékonyabban használja ki mindazt, amit egy szimpla ötlet megenged.
A spanyolviaszt persze ő sem volt képes feltalálni. A laza pillanatok, a gegek, az itt-ott a Family Guy védjegyévé vált "cutaway"-ekre emlékeztető momentumok köré szőtt cselekményből is világosan érzékelhető, hogy sok filmet látott már az alkotó és elszakadni tőlük helyenként nehezére esett. A John és barátnője, Lori (Mark Wahlberg és Mila Kunis) kapcsolatát befolyásoló harmadikat övező konfliktusban nincs semmi váratlan (az Én, a nő és plusz egy főre emlékszik még valaki?), vagyis amennyire jól működik a komikum, olyannyira vész el a párkapcsolatot veszélynek kitevő vonal a romantikus filmek tengerében. MacFarlane ezzel együtt jól érez rá arra, mi működőképes ezen ingatag terepen belül, szóval futja tőle őszinte pillanatokra, és a két színész is képes elhitetni velünk, hogy tényleg komoly a drámájuk.
De miért is beszélek én itt drámáról? Tudom, hogy ezt már kétszer is elsütöttem csak idén (először itt, majd itt), de megint ez a helyzet, becsszóra: a filmszerűsítés folyamatában esett botladozásai ellenére a Ted az utóbbi idők legjobb vígjátéka, a moziban megszokotthoz mérten újszerű humorral, furcsa figurákkal, illetve lényegi tanulság nélkül, s hogy ez utóbbi jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga. Valódi rajongásra alkalmat adó film, filmrajongóknak egy filmrajongótól, sőt akár a 21. század és '80-as évek fiataljainak lenyomatát egyszerre megörökítő, mulatságos idézetgyűjtemény.
Úgyhogy mostantól nem a madár, hanem a medve az ász.
A film a hosszú hétvégén (szombat-hétfő) már látható premier előtt egyes budapesti mozikban!
Az oldalon található tartalmak kizárólag
