Peter Parkert, a 17 éves hipster-emo hibridet (Andrew Garfield) megmarja egy génkezelt pók, és ettől a fiú szuperképességekre tesz szert, melyeket hamarosan a gyakorlatban is kipróbálhatja, ugyanis Manhattanre hidegvérű veszedelem les. Alig tíz évvel Sam Raimi első szövődménye után újrakezdődik a Pókember.

Peter Parkert, a 17 éves hipster-emo hibridet (Andrew Garfield) megmarja egy génkezelt pók, és ettől a fiú szuperképességekre tesz szert, melyeket hamarosan a gyakorlatban is kipróbálhatja, ugyanis Manhattanre hidegvérű veszedelem les. Alig tíz évvel Sam Raimi első szövődménye után újrakezdődik a Pókember.

A filmgyártás üzlet. Nem lehet hát felróni a Sonynak, hogy nem hagyta, hogy a legnagyobb aranytojás tojó tyúkja kiröppenjen a kezei közül; márpedig a negyedik rész sztoriját kereső Sam Raimi tötyörgésének az lett volna a következménye, hogy a Pókember-jogok visszaszállnak a Marvelhez, az pedig a Disneyvel közösen szőtte volna tovább a képregényhős kalandjait. Jobb híján kellett hát egy reboot: egy fiatalosabb, frissebb, és nem utolsósorban olcsóbb változat. Valami más.

Nem kevés szomorúsággal tölt hát el, hogy Marc Webb Pókembere nagy vonalakban olyan, mint Sam Raimi Pókembere, csupán pepitában. Persze, azért nem teljesen. Míg Raimi filmje színpadias modorban adta elő a kívülálló tinédzserből lett szuperhős történetét (s úttörőként megengedtetett neki, hogy modoros legyen), addig Webb jóval földhöz ragadtabb megközelítést alkalmaz, amely visszafogottabban bánik az egyetlen képregénykockában is összefoglalható, ikonikussá élezett szónoklatokkal és mozdulatokkal (egy nagyon-nagyon kínos darus jelenetet leszámítva). Ettől még ez a Pókember sem tudja elkerülni Peter Parker-sztori kötelező közhelyeit.

Ezzel nem is lenne baj, de nekem úgy tűnt, hogy az üdítően eredeti (500) Days of Summer rendezője ezeket a sémákat mintha kínosnak érezte volna, és mindent megtett volna azért, hogy mielőbb kipipálhassa a kezében tartott Spider-Man 101 csekklista valamennyi rubrikáját: így lett hát Peter Parkerből megint csak egy súlytalan típusfigura, az Elvesztettem A Szüleimet, Ezért Nem Tudok Beilleszkedni^TM mártír, akibe bele van habarodva az iskola legszebb és legokosabb(nak titulált) szöszije, akit az egyébként elbűvölően tehetséges Emma Stone formál meg bántó merevséggel; így lett Ben bácsiból (Martin Sheen) narratív eszköz, May néniből (Sally Field) árnyék; így lett a családi tragédiából programpont, amely felett az érintettek súlytalanul libbennek el, mi több, még a főgonosz (Rhys Ifans) is kvázi kötelező elemmé slankult, hisz Lizard megjelenése olyannyira non-happening, hogy már javában hajigálja az autókat, mire felfogtam, hogy az ott egy gyík, baszki.

Nem jött át a vásznon a lelkesedés: az a fajta odaadás, amely az első, kissé esetlen, de nagy szívvel összerakott Pókembert jellemezte, ehelyett láttam egy filmet, amely lóhalálában nyargal végig a jól ismert cselekmény mentén, súlytalan figuráit tili-tolizza a pókháló-vékony narratívája mentén, a megfelelő időpontokban bedob egy-egy olyan akciójelenetet, melynek alig van olyan mozzanata, amit ne láthattál volna korábban, és sajna még azt se lehet mondani, hogy Gwen Stacy és Peter Parker kapcsolata kiforrott, de legalábbis szórakoztató lenne, hisz a duó lánytagja olyan, mint egy szép, fényes plakett. (Vagy csak az igen rosszul megválasztott szinkronhang teszi azzá? Kérlek számoljatok be az eredeti nyelvű változatról!)

Még szerencse, hogy kék-piros gúnyát Andrew Garfield ölti fel, aki maga is kívülálló volt, aki Halloweenkor Pókembernek öltözött, aki egész gyerekkorát Peter Parkerre bízta, aki gyakorlatilag eggyé vált a szereppel. Ő a maximumot kihozza a töredezett forgatókönyvből, a szkeccsszerű háttértörténetéből és a még annál is áttetszőbb jelenéből, de még azokat a jeleneteket is megússza komolyabb égési sérülésektől mentesen, melyekben arról beszélget Gwennel, hogy mennyire szeret vele csókolózni. Igen, értem én, hogy a tizenévesek ilyesmiről szeretnek diskurálni, és nem a felelősségről meg a hatalomról artikulálnak. Ezt a viharos kiszámíthatatlanságot, ami a legtöbb tinédzser sajátja, tényleg jól megragadta Webb, de mindezzel együtt az ő Pókembere messze nem csodálatos, maximum középszerű.

Kövess minket facebookon és twitteren!