„Megdupláztuk az akciót, megdupláztuk a rettegést és megdupláztuk a melltartók méretét!” Eme három dolgot ígérte a bemutató, ésa trailerek igazságtartalmát figyelembe véve, a Piranha 3DD részben jól is teljesít: a mellek tényleg nagyobbak lettek.

„Megdupláztuk az akciót, megdupláztuk a rettegést és megdupláztuk a melltartók méretét!” Eme három dolgot ígérte a bemutató, ésa trailerek igazságtartalmát figyelembe véve, a Piranha 3DD részben jól is teljesít: a mellek tényleg nagyobbak lettek.

Először is jobb ha tudjátok, hogy nekem már az első rész sem tetszett. A vérgőzös, átgondolatlan aprítás fékevesztetten uralkodott el azon a filmen, a rendező meg hátradőlve hagyta elveszni az arányokat az effajta filmeknél elengedhetetlen humor-szex-vér szentháromság fölött. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a két évvel ezelőtti vérfürdőben volt spiritusz, és ahogy egy kedves kolléga meg is jegyezte, a harmadik dimenzióban úszkáló lerágott pénisszel megszületett a modern kori exploitation over the top jelenete. Ha ehhez még hozzáveszem Paul Logan lábgyakorlatát a Mega Piranhából, akkor látható, hogy ezt a hegyet már megmászták – a másodjára érkező már senkit nem érdekel.

A dög-szériát levezénylő John Gulager azért megpróbálkozott a lehetetlennel, de minden erőfeszítése ellenére ez a vérfürdő egy nyugdíjas élménypark vízhőmérsékletén ragad: akár a lányka legszentebb szentélyébe beúszó piranha harapja le a „behatolót”, akár a vízcserélő rendszer kifolyónyílásával onanizáló hájpacni seggébe ragad egy másik, a csúcsdöntés helyett csak egy ciki massza a végeredmény.

Talán belemehetnék további részletekbe, talán örültök, hogy nem teszem, de az a lényeg, hogy a szarral is tudni kell bánni, s erre Gulager nem képes. Odáig eljut, hogy kell valami orbitális baromság, de megtálalni már nem tudja. Ehelyett fecseg, és a fentebb említett közjátékokkal vezeti fel a nagy finálét, amikor aztán tényleg kidurran a lufi. A horrorok szabálya szerint itt valami eget rengetőnek kellene történnie, ezzel szemben a direktor valami olyasmit prezentál, aminél még a nyolcéves koromban beszerzett biciklis sérülésem is nagyobb vérfürdőnek tűnt. Most persze örülnöm kéne, hogy legalább az első rész ocsmányságaira sem vert rá a második, de azért egy ilyen felvezető után ennél többet vártam volna.

Ha már a halacskák elandalítottak, a sztárvendégektől vártam a megváltást. Először Christopher Lloyd tűnik fel a színen, de a fellépése olyan erőtlen, hogy ez a két perc is elég volt belőle. Később jön a coolság egyik élő szobra, de az ócska picsogásának és a jelentéktelen lövöldözésének hála, Ving Rhames most tényleg egy picsára hasonlít. Végül felbukkan The Hoff, és a kisfiúval folytatott beszélgetésével elhozza a film egyetlen jó poénját, aztán a részéről is beáll a néma csönd.

Ezek után nem marad más, mint a jól beharangozott utolsó sztárpáros. Bennük tényleg nem kell csalódni, hozzák amit kell, szóval a film helyett nézzétek meg őket újra: