Máig tartja magát a tendencia, hogy az év végi díjszezonba az utolsó hónapokban érdemes bekapcsolódni. De ha az év többi részét nézzük, akkor május az a hónap, ahonnan el lehet kezdeni a kacsintgatást. Idén sem volt ez másképpen, a tavasz vége most is hozott egy kis minőségi ugrást. Részletek a tovább mögött, elöljáróban csak annyit, hogy már van egy biztos top 10-es filmünk.

Máig tartja magát a tendencia, hogy az év végi díjszezonba az utolsó hónapokban érdemes bekapcsolódni. De ha az év többi részét nézzük, akkor május az a hónap, ahonnan el lehet kezdeni a kacsintgatást. Idén sem volt ez másképpen, a tavasz vége most is hozott egy kis minőségi ugrást.

Az első belépőnk valójában áprilisban kezdte pályafutását (illetve fesztiválokon már tavaly), de a limitált terjesztésnek köszönhetően csak májusra gyűlt össze értékelhető mennyiségű kritika. Történt mindez annak ellenére, hogy nem kisebb név, mint Richard Linklater legújabb mozijáról van szó. A Bernie egy icipici texasi városkában játszódó fekete komédia, középpontjában a közkedvelt temetkezési vállalkozóval. A férfi megtestesít mindent, amivel egy ilyen közösség megbecsült tagja lehet, ezért mindenki megbízik benne; még az az özvegyasszony is, aki mindenét rábízza Bernie-re. Hamarosan már a nő minden ügyét ő intézi, sőt, az asszonyt már látni sem lehet...

Linklater kellőképpen bedolgozta már magát az amerikai függetlenek élvonalába, és egy Ezüst Medvével a háta mögött jó lenne, ha hazájában is be tudna gyűjteni egy-egy hozzá méltó elismerést. A Bernie az ősfüggetleneket sújtó forgatókönyvírói díjakra pályázhat a haladóbb szellemű kritikusi csoportosulásoknál és talán néhány Independent Spirit Award jelölés is összejöhet neki.

Minden téren ugorjunk egy nagyot, és nyergeljünk át minden idők egyik legsikeresebb filmjére, ami ezúttal a kritikusokat sem hagyta hidegen. A Bosszúállók valójában nem a kritikusoknál, inkább a szélesebb közönségnél jelent hatalmas előrelépést Josh Wedon karrierjében. A kritikusok mindig is szerették az író/rendező különc (de a hagyományostól mindenképpen eltérő) alkotásait, és a nézők egy szűkebb rétege is hosszú évek óta főhajtással adózik előtte, de az igazi nagy anyagi siker mindig elkerülte. Na jó, a Buffy biztos szépen hozott a konyhára, de a tévés produkciókat most ne keverjük ide. Visszatérve a Marvel szuperhőscsapat fogadtatására szép számokat találunk, de annyira azért mégsem szépeket. Nem mintha ez bármit is számítana (lásd a csillagos égig magasztalt Harry Potter-finálé siralmas díjszezonos szereplése), de azért a technikai kategóriáknál mindig segít vezetni az adott kategóriához nem értő szavazók kezeit. Viszont ha a film ennél többre viszi, akkor abból leginkább Mark Ruffalo profitálhat.

A végére maradt Cannes, ami idén a szokásosnál jóval több angol nyelvű filmet kínált a fesztiválközönségnek. Valószínűleg ember nem volt, aki ne Cronenbergre tette volna a voksát, de hamar kiderült, hogy a Cosmopolis olyan mint az aszimmetrikus prosztata: bosszantó, de jelentéktelen. A Weinstein tesók kezében lévő Killng Them Softley és a Lawless nem aratott akkora tetszést, amiért a fiúknak érdemes lenne beáldozni az év végén debütáló szuperpárost (Django elszabadul és a The Master). Lee Daniels borzasztóan megosztotta a népet, bár Nicole Kidman nagyon díjszezonos szerepkörben tetszeleg (na nem Oscaron, mert oda pisivel nem lehet csak úgy besétálni). Van viszont két film, amire érdemes odafigyelni. Az egyik a tavalyi Take Shelterrel berobbant Jeff Nichols iszonyatos vastapssal megtámogatott Mud című mozija, a másik pedig Wes Anderson Holdfény királysága.

Ez utóbbit már be is vizsgálhatta az amerikai ítészek apraja nagyja, és a végítélet több mint pozitív. Csűrhetjük és csavarhatjuk, de a Holdfény királyság bizony nemcsak az év eddigi legjobb filmje, de az elmúlt évek akármelyikében befért volna az éves Top10-be. Akárcsak Linklater, Anderson sem dúskál a tárgyszerű elismerésekben, bár A fantasztikus Róka úr révén ő jóval közelebb került a tűzhöz mint kollégája. Ha a filmet forgalmazó Focus Features is úgy akarja, idén bele is tenyerelhet, főleg hogy a hajrára időzített Anna Karenina (Joe Wright rendezése Keira Knightley-val és Jude Law-val) nem igazán ütközik érdekellentétbe a Holdfény királysággal. Házon belüli legnagyobb ellenfele a Hyde Park on Hudson lesz (már csak a főszereplő Bill Murray okán is), bár az azt jegyző Roger Michell még nem elég szalonképes ahhoz, hogy egyedül vezesse a zászlóshajót (bár Tom Hooper után inkább nem ragadtatom magam ilyen könnyelmű kijelentésekre).