Ezúttal két horrort emeltem le a könyvespolcról: egy kísértethistóriát és egy zombitörténetet. Ezekről olvashattok egy-egy rövidet a tovább mögött...

Ezúttal két horrort emeltem le a könyvespolcról: egy kísértethistóriát és egy zombitörténetet.

Susan Hill: A fekete ruhás nő [The Woman in Black] (1983)
Partvonal, 2011

Az történt, hogy az univerzum teljes mellszélességgel közém és a fekete ruhás nő közé állt. A filmet méltató kritikák nagyon fellelkesítettek, de naná hogy a könyvet akartam előbb elolvasni. Nekiálltam hát, de az istenért nem akarta olvastatni magát, pedig ez a minimum, amit egy bestsellertől elvárnék. Félretettem, majd pár hét elteltével újra elővettem. Ekkor sem volt az a kimondott sétagalopp, de másodjára már rá tudtam érezni az ízére – ami nem mondható el a filmről. Az első megtekintés alkalmával körülbelül húsz perc után aludtam el rajta, és a másodiknál sem bírtam tovább fél óránál. Összehasonlítást tehát ne várjon tőlem senki: maradt a könyv.

Egy meghitt családi ünneppel kezdődik a történet, abból a kandalló melletti borozgatós-sztorizgatós fajtából. Ahogy az egy ilyen jellegű regénynél alapelvárás, előkerülnek a rémtörténetek, melyek rendesen próbára teszik idős főhősünk, Arthur Kipps idegeit. Nem is hajlandó részt venni a mókában, viszont megfogadja, papírra veti saját kísértethistóriáját. Visszaugrunk az időben oda, amikor a fiatal Kipps nem túl hálás feladatot kap: hátrahagyva fiatal szerelmét egy isten háta mögötti mocsaras helyre utazik, hogy elrendezze egy asszony hagyatékát. Az már az első pillanatban nyilvánvaló, hogy a hely mindenféle sötét titkot rejteget, de az öregasszony temetése után Kipps úr is részese lesz mindennek.

A napnál is világosabb, hogy Hill a klasszikus angolszász kísértethistóriák mintájára akarta megalkotni saját regényét, és néha tényleg ügyesen utánozza azokat – mert annál tovább azért nem jut. Egyedi stílus híján halmozza a borongós jelzőket, és mire már jómagam is vészterhesen ólomsúlyú ködbe burkolózva gázolok a békalencse fedte nyirkos ingoványba, elszalad a könyv fele, és az ég világon semmi ijesztő nem történik. A regény második felében aztán változik a helyzet a megszaporodó ajtócsapkodással és nyikorgó lépcsőkkel, hogy aztán az utolsó néhány oldalon álljon össze a kép az időközben adagolt titokfoszlányokkal kapcsolatban. Egy film esetében sem repesek az örömtől, ha az alkotók az utolsó tíz perccel akarnak jó szájízt hagyni a nézőben, de egy könyv esetében már végképp nem tesz boldoggá az ilyesfajta megoldások. Ennek ellenére nem rossz, sőt, néha kifejezetten érdekes könyv A fekete ruhás nő, de sokkal jobb is lehetett volna, ha az írónő a szókincsen kívül némi dramaturgiát is elles a klasszikusoktól.

Lengyel Dávid – Kuba Richárd: Holtak világa – A jóslat (2010)
Ad Librum, 2010

A múltkor már említettem, hogy igyekszem odafigyelni a magyar zsánerirodalom fiatal képviselőire, és most sikerült valami olyasmit kifognom, ami felülmúlta a várakozásaimat. Az csak egy dolog, hogy a finoman szólva is vérszegény hazai horrorpalettán végigtekintve csupa külföldön játszódó történettel szembesülök, de még az íróik is idegen álnevek mögé bújnak. Ám ezek a fiúk nem féltek a saját nevüktől, és attól sem ijedtek meg, hogy a történetet a szép magyar Alföldre (és egy kicsit Budapestre) helyezzék. Ez talán nem tűnik olyan nagy trükknek, de egyszerűen jól esik. Főleg azért, mert e helyválasztás nem egy gimmick vagy egy olyan ócska-közeli humorforrás része, mint amit a tavalyi Támadás az űrből – A nagy budapesti ufóinvázió kínált, hanem tényleg új színt kölcsönöz egy jó kis zombiinváziós sztorinak.

A történetről dióhéjban: egy katonai alakulat érkezik a Kiskőrös melletti laktanyába, ahonnan vészjelzést kaptak. Mire odaérnek, már csak néhány túlélő maradt, viszont találnak egy naplót, melynek gazdája gondosan dokumentálta az eseményeket. A sztori innentől két szálon fut, egyik a reménytelennek tűnő jelenben, másik a még reményteli múltban.

Most biztos mindenki azt hiszi, hogy „na, még egy rohangálós zombiflick”, és eleinte ezzel én is így voltam. Pedig nem az, és soha rosszabb csalódást! Az írópáros jobban szereti hőseit annál, sem hogy permanens futkorászásba és aprításba kergesse őket. Helyette hús-vér embereket kapunk, akik a fegyveren kívül az agyukat is használják, és lélekben épp úgy próbálnak megbirkózni a helyzettel. Ez és az magyar miliő tette számomra személyessé a Holtak világát, amit ráadásul sallangmentesen és mértéktartóan meséltek el a fiúk. Persze, akció is akad bőven, de azok is mindig emberi léptékkel megírva.

De, hogy ne legyen minden fenékig tejfel, jöjjön egy kis vitriol: az első egynéhány oldal suta, de ez talán betudható a fiúk korának és tapasztalatlanságának, ráadásul ahogy haladunk előre, ők is úgy jönnek bele az írásba. Ezen kár is merengeni, a tanulópénzt meg kell fizetni, a regény pedig ezzel együtt is gördülékeny és olvasmányos. A párbeszédek nyelvezete viszont helyenként túl óvatos és finomkodó, ami abszolút nem passzol sem a helyzethez, sem a karakterekhez. Nem kell alpárinak lenni, de ha egy véresszájú hulla tart felénk, akkor oda elfér egy „aztabüdöskurva” az „afenébe” helyett. Ettől eltekintve viszont szép kezdés, csak így tovább!

És egy kis reklám helye: Csütörtökön (2012.05.31.) este 20:30-tól a budapesti Odeon moziban (Hollán Ernő u. 7.) találkozhattok a Holtak világa alkotóival a Posztapokalipszis röviden című Magyarhangyás rendezvény keretein belül, ahol a könyvbemutató mellett levetítenek négy posztapokaliptikus rövidfilmet és beszélgetőpartner lesz egy igazi jövőkutató is. További részletek az esemény Facebook oldalán.