Egy sci-fibe oltott misztikus történet, egy, a mozi világába kalauzoló kalandtörténet és egy ifjú magyar titán szárnypróbálgatása a hazai zsánerirodalomban – mostanában ezeket emeltem le a polcról...

Egy sci-fibe oltott misztikus történet, egy, a mozi világába kalauzoló kalandtörténet és egy ifjú magyar titán szárnypróbálgatása a hazai zsánerirodalomban – mostanában ezeket emeltem le a polcról...

Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret [The Invention of Hugo Cabret] (2007)
Libri kiadó, 2012

A könyveket szerető ember tudja, milyen jó érzés kézbe venni egyet, ismerkedni vele úgy, hogy még egy sort sem olvasott belőle. Különösen igaz ez akkor, ha egy olyan különleges könyvet emel le a polcról, mint amilyen Brian Selznick meseregénye. A leleményes Hugo Cabret egy vaskos, 540 oldalas kötet, amibe belelapozva lepődünk meg igazán. A könyv körülbelül 300 oldalát kézzel rajzolt képek (helyenként fényképek) teszik ki, de ez mégsem képregény, és még csak illusztrált könyvnek sem lehetne nevezni. Nem, hiszen a képek itt a történet szerves részei, merthogy Selznick nehéz fába vágta a fejszéjét: a képekről, és ezen belül is a mozgóképről mesél.

Valószínűleg ez kelthette fel Martin Scorsese figyelmét is, hiszen az alapanyag tipikus magas labda egy olyan alkotónak, aki olyan fene jól beszél „filmül”, mint a jó öreg Marty. Hiába adja magát, nem szabad nagyon összevetni a filmet és a regényt, mert mindkettőnek más volt a célja. Scorsese kiválóan elbíbelődött a film médiuma adta lehetőségekkel, hogy a modern kor vívmányai segítségével hívjon életre egy letűnt kort és annak technikáját – miközben Selznick az érzésekkel foglalkozott. Itt van egy kisfiú, aki a mozi első nagy mágusán keresztül tapasztalja meg azt a nagy kalandot, amit csak a mozi adhat, és ami mellett eltörpül a saját kis földhözragadt kalandja. Mert az igazi varázslat csak az álmainkban működik vagy a mozivászonról kacsint vissza, esetleg – mint ahogy azt a kislány szereplőn keresztül látjuk – a könyvek lapjairól. Erről mesél Selznick, szóban kicsit döcögősebben mint képekben, de mindvégig élvezetesen.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei [Miss Peregrine's Home for Peculiar Children] (2011)
Kossuth kiadó, 2011

Amerikában pillanatok alatt bestseller lett, Hollywood gyorsan lecsapott a jogokra és hozzánk is semmi perc alatt megérkezett, szóval muszáj volt utánajárnom, mire ez a nagy felhajtás eme fura című könyv körül. A történet legelején megismerkedünk egy tizenéves fiúval, aki nagyapja bűvkörében nőtt fel. A papa lélegzetelállító dolgokat mesélt mindenféle csodás képességű gyerekről és történeteit fényképekkel támasztotta alá, amiken egy lebegő kislány vagy éppen egy hatalmas sziklát a feje fölé emelő fiú szerepelt. Ahogy teltek az évek, a fiú felcseperedett, és a mesék csak mesék maradtak, egészen nagyapja rejtélyes haláláig. Az öreg hagyatékából előkerült levél ugyanis arról árulkodik, hogy minden igaz...

Kezdjük rögtön a gimmickkel: az író valós fényképek alapján alkotta meg a sztorit, ezeket beemelve a történetbe. Sajnos ezt közel se olyan ügyesen teszi, mint mondjuk a fentebb említett Brian Selznick, pedig az alapötletben volt lehetőség. A végeredmény viszont valami X-Men és Harry Potter klón lett az átlagtól eltérő, a külvilágtól elzártan élő fiatalokról és a nevelőjükről (és még egy kis holokauszt is belefért az összképbe), az ebbe a világba belecsöppent kívülálló fiúról és a nagy ellenségről. Sablont halmoz sablonra, de még ez sem lenne a világ vége, ha mindez egy markáns írói stílussal párosulna. Riggs viszont nagyon távol áll ettől, így a néha megkapó jelenetek sem voltak képesek beszippantani, így egy szép kivitelű könyv marad a polcon, amit soha többé nem fogok leemelni.

Inczédy Tamás: Nemlétező Szavak Enciklopédiája (2012)
Ulpius-ház (2012)

Számomra mindig nagy öröm, ha akár a szépirodalom, akár a szórakoztató irodalom terén felbukkan egy új magyar szerző. Különösen igaz ez az utóbbira, mert leszámítva egy-két tehetségesebb szerzőt (Kondor Vilmos, Bán Mór), bestsellerek terén langyos vízben tapicskolunk. Kézbe véve Inczédy kötetét, elsőre a réges-régi Delfin-könyvek ugrottak be (mondjuk az nem jó jel, hogy egyszeri olvasás után úgy néz ki, mint abból egy huszonöt éves darab), a fülszöveg azonban valami mást kínált.

Az alapszituáció érdekes és vicces: egy férfi létrehozza a betűk összes lehetséges kombinációját, a végeredményből kihúzza a létező szavakat, a maradékból pedig megalkotja a Nemlétező Szavak Enciklopédiáját. De ezzel még nincs vége, hiszen az értelmetlen betűhalmazokhoz megpróbál némi értelmet rendelni. A kretén ötlet azonban kifizetődőnek bizonyul: Ha nincs rá szó, hogy elmondd szerelmed nagyságát – 12. kötet, 64. oldal; ha kell egy új név a világsikerre igényt tartó játékhoz – 4. kötet, 88. oldal (találjátok ki, hogy született a „Wii”). A humorosan megírt felvezetés után bizakodni kezdtem, csakhogy a regény pillanatok alatt csap át valamiféle abszurd határait át-átlépő akcióvígjátékba japán ipari kémekkel, autósüldözéssel, és a közhelyes füves haverral. A poénok ritkulni kezdenek, a Nemlétező Szavak Szótára pedig a „cool” mezejére akar lépni. Ez nem baj, hiszen valamennyire muszáj követni a kordivatot, de a „cool” és a „cool akar lenni” között hatalmas szakadék tátong, Inczédy pedig nem tudja ezt átugrani. Én pedig egyre inkább elengedtem a könyvet és a jóízű mosolyt felváltotta a lapozz-ha-az-oldal-végére-értél érzés. Kár érte, mert van a fiúban spiritusz, csak meg kellene próbálnia természetesnek maradni.