George Valentin (Jean Dujardin), a némafilm-sztár csillaga egyik pillanatról a másikra áldoz le, mikor a húszas évek végén beköszönt a hangosfilm korszaka, és eljő az új, beszélő sztárok ideje, köztük az elbűvölő Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), aki minap még csak egy volt a sok Valentin-rajongó között. A film kettejük kapcsolatáról mesél háttérben a filmtörténet egyik legnagyobb paradigmaváltásával.

George Valentin (Jean Dujardin), a némafilm-sztár csillaga egyik pillanatról a másikra áldoz le, mikor a húszas évek végén beköszönt a hangosfilm korszaka, és eljő az új, beszélő sztárok ideje, köztük az elbűvölő Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), aki minap még csak egy volt a sok Valentin-rajongó között. A film kettejük kapcsolatáról mesél háttérben a filmtörténet egyik legnagyobb paradigmaváltásával.

A film, amelyről mindenki beszél, s melyet mindenki látni akar... no, de tényleg látni akarja? Tényleg váltsunk jegyet egy 4:3-as képaránnyal, ódon trükkökkel és a jelenetek közé beillesztett felirattáblákkal operáló fekete-fehér némafilmre, melyben kvázi nóném franciák exhumálnak egy olyan korszakot, amely már a rá következő évtizedben is ciki volt?

Feltétlenül.

Ez a film ugyanis több, mint egy egész estés mém ("látjátok, így is lehet!"), egy paródia, netalántán tisztelgés a húszas évek Hollywoodlandje előtt: ez a film nagybetűs Moziélményt kínál minden trendi trükktől, hamis ragyogástól mentesen - azt az adott és kapott örömöt, amely ezt az egész szórakoztatási formát elindította évszázados hódítóútjára.

Két kultikus Bond-paródiával a tarsolyában Michel Hazanavicius nem számított éppenséggel nagyágyúnak a francia filmgyártásban, de volt olyan elszánt, hogy a Fantomas-remake ötletével nála házaló Thomas Langmann producernek eladja régi álmát: egy fekete-fehér némafilm ötletét. Akkoriban egyszerű zsánerfilmben gondolkodott - olyasfajta kalandmatinéban, melyet a végül elkészült film kezdő képsoraiban láthattunk. Ugyanakkor voltak sokkal sötétebb tónusú tervek is, melyek a német expresszionizmust idézték volna meg őrülettel és halállal játszva, de Hazanavicius egy dologhoz ragaszkodott: nem akart ironizálni.

És így van ezzel a The Artist is: ugyan a film nem nélkülözi a humort, már csak azért sem, mert szíve mélyén egy könnyed love story hullámvölgyekkel és -hegyekkel, továbbá a megidézett filmes korszaknak is van egy magától értetődő bája, amely könnyen mosolyra fakaszt, ám ezekre a motívumokra Hazanavicius és kompániája nem kívánt rájátszani. Karikírozás helyett őszintén mesél, és van is mit mesélnie: a film legfőbb trükkje talán nem is a nyelvezete, hanem az, hogy eme nyelvezettel is képes univerzális, jól felépített, szellemes és érzelmes, és elejétől végéig magával ragadó történetet mesélni, amely már önmagában is teljesítmény, korunk patikamérlegen kiszámolt, ezer meg ezer filmes trükkel megtámogatott, hideg és profi filmes világában pedig főleg.

A színészek csodálatosak, élen Dujardinnel, aki egyik pillanatról a másikra képes sztárból színésszé alakulni, mármint azzá a figurává, aki az adott kor színészi kvalitásait képviselte - de Bejo (aki egyébként a rendező felesége) is elbűvölő: hogy miért nem megasztárok még saját hazájukban sem, az talány - vagy csak rossz évtizedben, évszázadban születtek?

És a film szimbólumrendszere is bámulatos: ahogy Valentin elhidegült felesége (Penelope Ann Miller) kifakad, hogy "miért nem vagy képes beszélni?", és ezzel nem csupán kihűlt házasságukra utal, vagy az a képsor, melyben az egykori sztár utolsó némafilmes próbálkozásának záróképsoraiban karrierjével egyetemben süllyed el a futóhomokban, vagy az a lépcsőházi jelenet (melyben, ha megfigyelitek, ugyanaz a néhány statiszta mászkál fel és alá), ahol Valentin lefelé halad, Peppy Miller viszont felfelé lépdel, vagy az a bizonyos - az év legjobb jelenete gyanús - szcéna, melyben Valentin leteszi a poharát az asztalra, és hirtelenjében minden megváltozik.

A történet, melyet a film elmesél, valóban nem hat újdonságként, mi több, Hollywood nagy átalakulásáról is készültek már komolyabb (Sunset Blvd.) és kevésbé komoly (Silent Movie) próbálkozások, és még a film cselekménye sem hibátlan (az utolsó harmadban akad egy fordulat, melyet jó előre ki lehet találni, és ezért nem is lehet fordulatként megélni), ám az egész vállalkozás pont azért működik, mert több mint egy kísérlet, egy demonstráció, egy film a filmmániásoknak: ez egy mozi-mozi, egy közérthető és a tömegek által szerethető blockbuster. Nem kis teljesítmény ez egy fekete-fehér némafilmtől.