Amikor egy film véget ér, a vásznon megjelenik a „rendezte...” felirat. Ez így is van rendjén, hiszen a rendező egy film szellemi motorja, tőle lesz az alkotás olyan, amilyen. Nos, A Vaslady végén a következő felirat jelenik meg: Meryl Streep – és ezzel letudtuk a rendező egyetlen értelmes döntését. Mert bizony ez a mozi róla szól, és valószínűleg csak azért jött létre, hogy ő eljátszhassa ezt a szerepet. Meryl Streep uralja ezt a filmet a kezdő képkockától kezdve a neve feltűnéséig, és amikor éppen nincsen jelen, az nagyon tud fájni.

Amikor egy film véget ér, a vásznon megjelenik a „rendezte...” felirat. Ez így is van rendjén, hiszen a rendező egy film szellemi motorja, tőle lesz az alkotás olyan, amilyen. Nos, A Vaslady végén a következő felirat jelenik meg: Meryl Streep – és ezzel letudtuk a rendező egyetlen értelmes döntését. Mert bizony ez a mozi róla szól, és valószínűleg csak azért jött létre, hogy ő eljátszhassa ezt a szerepet. Meryl Streep uralja ezt a filmet a kezdő képkockától kezdve a neve feltűnéséig, és amikor éppen nincsen jelen, az nagyon tud fájni.

Egyébként az alkotás Margaret Thatcherről, az Egyesült Királyság volt miniszterelnökéről kellene, hogy szóljon, de ehelyett két fél filmet kapunk. Az egyik a film jelene, amelyben az idős elnök asszonyt láthatjuk, aki már özvegy, de férjétől akkor sem tud elszakadni. Őt látja mindenhol, beszélget vele, együtt reggeliznek és megvitatják a világ dolgait. A külvilág persze bolondnak hiszi: a politikus nagy tisztelői fel is háborodtak A Vaslady által bemutatott képen. A magam részéről nem hinném, hogy ez puszta karikatúra lenne. Sokkal inkább egy olyan nő portréja, aki egész életében küzdött valamiért, és most saját magáért kénytelen harcba szállni - hogy ne veszítse el az eszét.

A rendező totális inkompetenciája sajnos ennél tovább nem enged, de szerencsére itt van nekünk ez a színészóriás, és elfelejtjük, hogy az időben ide-oda ugráló tematikára felhúzott narratíva úgy rossz, ahogy van. Streep a tőle megszokott magabiztossággal és érzékenységgel jeleníti meg az öreg hölgyet, Jim Broadbent pedig az elhunyt férj szerepében brillírozik. Őket elnézve az ember azt kívánja, hagyták volna a fenébe vaskezű Margitot, és csináltak volna inkább egy filmet egy idős házaspárról és az örök szerelemről, mert egyszerűen jó őket nézni: őszintén, tisztán, néha mulatságosan, néha szépen jelenítik meg mindazt, amiről egy több évtizedes, igaz házasság szólhat.

De sajnos ez nem az a film, így ötpercenként visszaugrunk az időben, hogy végignézhessük Thatcher karrierjének alakulását apja szatócsboltjából az elnöki székig és azon is túl. Mivel ezek a flashback-jelenetek a volt politikus emlékképei, talán még megbocsáthatnánk, hogy fontos elemek hiányozhatnak. De a fölött már nem hunyhatunk szemet, hogy a politikai pálya bemutatása borzasztó elnagyolt és szinte minden személyességet nélkülöz. Különösen igaz ez a fiatalkori jelenetekre, ahol Streepet egy felajzott mókus eszköztárával felvértezett színésznő (Alexandra Roach) helyettesíti, akihez hozzápasszítottak egy karót nyelt strébert (Harry Lloyd). A néző pedig sehogy sem tudja összeegyeztetni ezt a párost azzal, amivé Streep és Broadbent által váltak.

Ezzel együtt azt se nagyon várjuk, hogy a politikus és a magánember Thatcher az elvárt közelségbe kerüljön egymáshoz. Ehhez egy jóval letisztultabb forgatókönyv kellett volna, és egy határozott kezű rendező. De mivel mindkettő hiányzott, A Vaslady csak egy katyvasz lett. Mindezek ellenére mégsem mondom, hogy hagyjátok ki, mert Streep, Broadbent és kicsike szerepében Olivia Colman is olyan nagyot alakít, amiről kár lenne lemaradni.