Két dolgot próbálok kerülni, ha meg kell mondanom a magamét: a túlzottan személyes hangvételt és hogy egy olyan filmbe bonyolódjak, mint amilyen a Martha Marcy May Marlene.

Két dolgot próbálok kerülni, ha meg kell mondanom a magamét: a túlzottan személyes hangvételt és hogy egy olyan filmbe bonyolódjak, mint amilyen a Martha Marcy May Marlene.

Mert a Martha Marcy May Marlene egy (egy)személyes dráma; betekintést enged egy lelkiállapotba, amit olyan trauma idézett elő, amit a nézőnek is át kell éreznie ahhoz, hogy a megfelelően hatást gyakorolja rá. Marthát egy sajátos körülmények között élő kis csoport, mondhatni szekta kebelezte be, tette magáévá, fordította ki szőröstül-bőröstül. És ezek után igyekszik visszailleszkedni korábbi életébe nővére és sógora házában. Nehezen megy neki. Szenved. Szenved a nővér és sógor is, egyre jobban. Szenved hát a néző is. Martha ugyanis nem felejteni próbál, hanem felidézni, de ezt nem egy pszichiáter szobájában, hanem saját, feldúlt elméjében teszi, nem csoda hát, hogy sosem szabadul, s képtelen a nővére által elvárt, civilizált magatartást tanúsítani. A nővére ezalatt nem bír ráeszmélni, hogy húga szakszerű segítségre szorul.

A történésekben annyi fordulat sincs, mint a nézése közben gyötrő lábfájásomban (mivel ott legalább hol élesen, hol tompán nyilallt belém a fájdalom), de persze komolyabb cselekményt fölösleges elvárni, hiszen vizsgálódó alkotásról beszélünk, ugyanakkor nem lehet száz percen át folyamatosan ugyanazzal gyötörni sem a mélyen tiszteltet. A jelen és közelmúlt között ingázó narratív megoldás talán van olyan érdekes, hogy ideig-óráig kiszolgálja az alapvető szükségleteket, elkerülve az unalom fenyegetését, de amikor Marthának már az asztal sarkáról is eszébe jut valami, tényleg időszerűvé válik valamiféle progresszió. Amivel Sean Durkin író-rendező elő tud állni, az csak a legnyilvánvalóbb; olyasmi, amit a szereplőknél kicsit értelmesebb emberek már napokkal korábban megléptek volna. Aki pedig hőzöngött mondjuk a Nem vénnek való vidék befejezését látva, az most bizonyosan visszaköveteli majd a jegy árát.

Mondhatnám azt, hogy mindennek ellenére, akinek a Melankólia tetszett a közelmúltban (ide tartozik a nemzetközi, amerikai és európai kritikusok többsége is), az a Martha Marcy May Marlene-ben is bízhat, ám ami ott egyszerűen unalmas volt, az itt idővel idegesítővé is válik, ami ott érezhető és kifinomult alkotói szándék volt, itt legfeljebb egy használható ötleten keresztülvitt ismétlés, aminek nem áll szándékában újszerűt, elkülönülőt közölni (a szekta az rossz, értem?), megelégszik a központi szereplő kálváriájának bemutatásával. Szó se róla, Elizabeth Olsen már ezen egyetlen szerepével eljelentéktelenítette nővérei teljes pályafutását, még ha nem is tud mindig megfelelően egyensúlyozni az erőteljes és a túlfeszített határán, de lehet, ez inkább a rendező sara. Az enyém meg az, hogy a fentebb hivatkozott Lars von Trier-film után megint nem voltam képes kellően azonosulni a főhősnő helyzetével, lévén a depressziótól csak a különféle szekták állnak messzebb tőlem. Nesze neked túlzottan személyes hozzáállás, nesze nekem Martha Marcy May Marlene.