Az, hogy George Clooney egy okos csávó, régóta nem titok. Az sem túl merész állítás, hogy filmrendezőként jól szituált burzsoá entellektüel sármjával olyan könnyedséggel bír reflektálni társadalmi és történelmi jelenségekre, hogy nem adja át magát forradalmi hevületeknek. A The Ides of March mindennek egy újabb kiváló példája. Egyrészt elitizmust és rendezői manírokat egyaránt nélkülöző munka, korának filmje, mely bárki számára könnyedén dekódolható formában mázolja fel megbicsakló messiásaink kulisszatitkait, ugyanakkor lépcsőházi bölcsesség is, mely, ha csupán néhány arasszal is, de a történelem után kullog, ezt azonban büszkén vállalja. Másrészt az egyén meghasonlásának története, mely csak úgy ontja magából az erre irányuló tételmondatokat és finom eleganciával tartja a három lépés távolságot, nehogy már elhiggyük: a humanizmusnak lehet jövője.

Az, hogy George Clooney egy okos csávó, régóta nem titok. Az sem túl merész állítás, hogy filmrendezőként jól szituált burzsoá entellektüel sármjával olyan könnyedséggel bír reflektálni társadalmi és történelmi jelenségekre, hogy nem adja át magát forradalmi hevületeknek. A The Ides of March mindennek egy újabb kiváló példája. Egyrészt elitizmust és rendezői manírokat egyaránt nélkülöző munka, korának filmje, mely bárki számára könnyedén dekódolható formában mázolja fel megbicsakló messiásaink kulisszatitkait, ugyanakkor lépcsőházi bölcsesség is, mely, ha csupán néhány arasszal is, de a történelem után kullog, ezt azonban büszkén vállalja. Másrészt az egyén meghasonlásának története, mely csak úgy ontja magából az erre irányuló tételmondatokat és finom eleganciával tartja a három lépés távolságot, nehogy már elhiggyük: a humanizmusnak lehet jövője.

Rokonszenvezhetnőkünk persze simán támadhatna, ott van Ryan Gosling fiatal, rámenős, idealista kampányfőnök karaktere, Clooney látszólag istenítendő, kompromisszummentes üdvözítőjéről nem is beszélve, ugyanakkor mementóként ott kopaszkodik a két kivénhedt, dörzsölt, megfakult manipulátor (Giamatti és Hoffman), mint a dicsőnek tűnő betagozódási folyamat végeredménye. Mindketten szánalmas figurák (pont ezért marha hálás szerepek is) és mindkettejüknek egy csuklómozdulatba kerülne e vidám idealizmus apró darabokra törése. Végül pedig az alapkérdés már nem is a kampány kimenetele, inkább Faustot idéző, vagyis: kié lesz a konc, a fiatal, ronthatatlan(?) lélek.

Beau Willimon drámája, mely némi ráncfelvarrás után Clooney és Heslov (The Men Who Stare At Goats) forgatókönyve lett, míves, klasszikus értékrendű írás. Gördülékeny színpadi dramaturgiájának nyomai a filmben is benne maradtak,  minek hála jóval olvasmányosabb a The Ides of March, mint Clooney korábbi rendezései, viszont a Good Night and Good Luck. és a Confessions of a Dangerous Mind régen oly ígéretes kompozícióinak nyoma veszett. Néhány szokatlan megvilágítású, szikáran az arcunkba tolt képen túl kevés dolog árulkodik rendezői jelenlétről és Clooney korábbról ismert, méretes esztétikai igényei is legfeljebb a plakáton kaptak helyet, némileg mesterkélt formában. Rutinból hömpölyög itt minden, mégis dicséretes vállalkozás  intelligensre szabott filmek készítése a mainstream eszközeivel, pláne ha a már említett konc találékony öntudatra ébredése az utolsó utáni pillanatban még fordulattal is szolgál a jól ismert frázisok közt. Szellemes majdnem-dokumentumfilm ez, ügyes cím mögé rejtve, Sidney Lumet vágószobájának padlójáról.