Két francia filmről röviden.

Finánc a pácban (Rien á déclarer). A Schengeni egyezménnyel eltűntek az Európai Unió belső határai – ami jó, kivéve ha szívből utálod a szomszédaidat. Így van ezzel filmünk belga főhőse, akit ráadásul egy csigazabáló franciával kényszerítenek össze. Igen, íme még egy kulturális különbségekből adódó vígjáték furcsa párral és egy kis szerelmi szállal fűszerezve. Ezer ilyet láttunk már, és nem ez a film lesz az, ami újat fog mondani. A Finánc a pácban története elég vékonyka, mondandója nyáriasan elnagyolt; viszont karakterei annak ellenére szerethetőek, hogy a színészek nem a legjobb formájukat hozzák, és az egészet belengi egy kis Isten hozott az Isten háta mögött utóíz. Akinek az tetszett, most megnézheti a light verziót, melyben van néhány tényleg szellemes poén, amely arra bőven elegendő, hogy egyszeri fogyasztásra alkalmassá tegyék a filmet.

Séraphine. Nem vagyok nagy rajongója Séraphine de Senlis festményeinek, éppen ezért kicsit féltem tőle, hogy merre fog elindulni az életét bemutató film. Szerencsére Martin Provost ahelyett, hogy az időben ide-oda ugrálva felvázolná a festőnő életútját, csak két rövid időszakra koncentrál. Ez viszont bőven elég, hogy a néző belelásson a művésznő lelkébe és rajta keresztül közelebb kerüljön művészetéhez. Őszinte, tiszta, egyszerű – talán ezekkel a szavakkal lehetne legjobban jellemezni mind a filmet, mind a festőnőt magát, akit Yolande Moreau jelenít meg olyan gyönyörűen, hogy az már önmagában ez elegendő indok a megtekintéshez.