Robert Lantos filmproducer a Barney és a nők sajtóvetítésén osztotta meg a hallgatósággal nemrégiben, hogy az eredeti regény párizsi helyszíneit olaszországira változtatták, mivel az amerikai filmekben oly gyakran tűnik fel a francia főváros. Nem mintha meg lehetne unni.

Robert Lantos filmproducer a Barney és a nők sajtóvetítésén osztotta meg a hallgatósággal nemrégiben, hogy az eredeti regény párizsi helyszíneit olaszországira változtatták, mivel az amerikai filmekben oly gyakran tűnik fel a francia főváros. Nem mintha meg lehetne unni. Woody Allen igazi szerelmi vallomást intéz a fények európai városához, olyan szenvedélyeset, amilyeneket annak idején kedvenc, saját metropoliszához is. Bár a film első percei nevezetes helyszínek látványával és a jellegzetes életképek muzsikával kísért, montázsszerű egyvelegével telnek, nincs szó egy újabb városnézésről. Mi több, cseppet sem a turistákhoz szól az Éjfélkor Párizsban, éppen ellenkezőleg: a helyszínt és (művészet)történetét ismerők és csodálók érezhetik leginkább magukhoz szólónak.

Ilyen ember Gil Pender (Owen Wilson) is, aki menyasszonyával és annak szüleivel meg néhány -kéretlen- barátjával tartózkodik Párizsban. Ellentétben a többiekkel, akik pusztán megfigyelői egy más helynek és kultúrának, ő tényleg átéli, amit a város nyújt, egészen az utolsó esőcseppig - nem csoda, hiszen a nagy első regényen dolgozik; író. Jellemében természetesen rábukkanhatunk nyomokban Allen korábban játszott figuráira, azaz figurájára: nem is arról van szó, hogy talán agytumora van (bár a füle nem cseng), hanem arról, hogy az alkotói nehézségek mellett szerelmi őrlődése is főszerephez jut, ám nem pusztán nőkért ver hevesen szíve, hanem magáért a városért.

És érzelmei kiváltó okát a néző is megélheti: némi varázslat révén az 1920-as évek Párizsában megfordult művészek serege sorakozik fel, hogy ebbe a korba és közegbe rántsák a szemlélődőt, barátságosságukkal és/vagy közvetlenségükkel minket is beemelnek a forgatagba, s pár szellemes utaláson keresztül még néhány nagy alkotás kulisszái mögé is betekinthetünk. Gilt egyre-másra nyűgözik le a példaképeivel, inspirálóival való találkozások, s minél jobban kötődik e világhoz, ami talán csak illúzió, annál inkább érzi úgy, nem saját idejében van a helye. Nem ő az egyetlen, s ezen vágyódásokra végül muszáj volt valami okosat mondania Allennek, ami nem nagy bölcsesség, de megszívlelendő, pláne ilyen viszontagságokkal teli jelenben.

A sajátos párizsi körséta két tárlatot kínál: egyrészt a város aranykorának megjelenített művészei szórakoztatnak, másfelől kiváló alakításokkal tarkított. Owen Wilsonról jól tudjuk már, hogyan képes csodálkozni, elrévedni, megosztani gondolatait, s mindezen képességei most nagyon jó szolgálatot tesznek; Marion Cotillard elbűvölőbb, mint valaha, ha lehet még fokozni; de az én személyes kedvencem Adrien Brody röpke feltűnése volt Salvador Dalí életre keltőjeként: egyrészt élményszámba ment, ahányszor kimondta szerepének nevét, másrészt a számtalan író, festő, filmes közül az ő munkáival ismerkedtem leginkább. Szürreális élmény volt.

Az Éjfélkor Párizsban azonban nem fenyeget befogadási problémákkal senki számára. Könnyed, megszokottan romantikus, kellően intellektuális szórakozás, ami Allen korábbi munkái közül talán a Kairó bíbor rózsájával rokonítható legjobban: ott egy filmszereplő csöppent a való világba, itt pedig tényleges embertársunkat viszi a mesebeli hintó egy álomszerű helyre. A filmszínház is valami ilyesféle funkciót lát el, s ha éppen erre a darabra esik a választás, még azt sem fogja senki bánni utána -bármely nagyvárosban is legyen éppen-, ha hazafelé sétálva elered az eső.