Ha valaki járt az elmúlt években könyvesboltban és rápillantott a Twilight-szekcióra, annak bizonyára megakadt a szeme néhány elszórt klasszikuson (Üvöltő szelek, Rómeó és Júlia) a sok vámpíros, vérfarkasos vagy egyéb misztikus románc között. Talán nem járunk messze az igazságtól ha azt feltételezzük, hogy valami ilyesmi adhatta meg a kezdő lökést Charlotte Bronte regényének majdnem harmincadik filmadaptációjához is. Mert ha gótikus szerelemi történet kell a népnek, akkor adjunk nekik azt. Csakhogy most jön a csavar: mióta Bella paranormális édeshármasa divatot teremtett, most először került értelmes alapanyag tehetséges emberek kezébe.
Ha valaki járt az elmúlt években könyvesboltban és rápillantott a Twilight-szekcióra, annak bizonyára megakadt a szeme néhány elszórt klasszikuson (Üvöltő szelek, Rómeó és Júlia) a sok vámpíros, vérfarkasos vagy egyéb misztikus románc között. Talán nem járunk messze az igazságtól ha azt feltételezzük, hogy valami ilyesmi adhatta meg a kezdő lökést Charlotte Bronte regényének majdnem harmincadik filmadaptációjához is. Mert ha gótikus szerelemi történet kell a népnek, akkor adjunk nekik azt. Csakhogy most jön a csavar: mióta Bella paranormális édeshármasa divatot teremtett, most először került értelmes alapanyag tehetséges emberek kezébe.
Az első piros pontot Moira Buffini kapja, aki a tanítónővé érett és a munkaadójába beleszerető árva lány történetéből olyan forgatókönyvet írt, amely elegendő cukrot szór a mai tinilányoknak, ugyanakkor a klasszikus történet kedvelői is megkapják a maguk szájíze szerint való filmet. Charlotte Bronte hosszú dialógusai eltűntek, helyükbe jóval pörgősebb, de nem kevésbé elegáns párbeszédek léptek; a film csak a fő szálra koncentrál, de ezzel együtt megmaradt az eredeti regény mondandója és hangulata – vagyis egy olyan adaptáció készült, ami ugyanannyira modern, mint amennyire klasszikus.
Ezen a koncepción könnyen el lehetett volna elcsúszni, de szerencsére ott van második piros pontunk tulajdonosa (Cary Fukunaga rendező), aki olyan szépen egyesíti az egészet, amelyre az Értelem és érzelem (1995) óta nem nagyon volt példa. A rendező már az első filmjével (Sin nombre) bebizonyította, hogy piszkosul ért az emberekhez, a Jane Eyre-rel pedig megmutatta, hogy vizuális megjelenítésből is kitűnő. De Fukunaga nem veszik el az egyébként gyönyörű felvételek között, inkább azokat is a történet részéve emelve meséli el két ember vívódásait.
Az egyikük maga a címszereplő, akit Mia Wasikowska formál meg olyan alázattal, hogy hiába a kismillió adaptáció, sokak számára most először fog megjelenni a vásznon az a Jane Eyre, akit anno a könyv lapjain megismerhettünk. A színésznő tökéletesen ragadja meg Jane egyszerűségét, és az emögött dolgozó hatalmas szenvedélyt, miközben a szerelmét játszó Michael Fassbender lényegében újraírja a bevett Rochester-portrét azzal, hogy egy kis vidámságot és színt visz a mindig mogorván megjelenített karakterbe. Ez utóbbi talán furcsán hat majd egyeseknek, de ebben a verzióba ezt így kellett csinálni. Kettejükön kívül meg kell még említeni a mindig csodálatos Judi Denchet és a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet érdemlő Jamie Bellt, akik tovább erősítik a csapatot – s akik így, együtt bebizonyították, hogy még ma is van létjogosultsága egy ilyen adaptációnak.