Az utóbbi években újra teret nyertek maguknak a világ filmes fórumain a brit erőszakfilmek, melyek igyekeztek megragadni a jelen társadalom legnagyobb félelmeit - és a londoni zavargások után most már igazat is adhatunk nekik: Angliában (is) baj van. Ebbe a sorba illeszthető be a Harry Brown is, ami a szerencsétlen események után aktuálisabb mint valaha. A drog szinte akadály nélkül áramlik, a rosszabb környékeket fiatalokból verődő bandák tartják rettegésben, a rendőrség kezét pedig megkötik az új idők új szeleihez már nem passzoló szabályok és a politikai korrektség. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a civilek vegyék kezükbe az irányítást, hogy megálljt parancsoljanak.
Látszik, hogy az elsőfilmes Daniel Barber (azért egy Oscar-jelölt rövidfilm van már a számláján) ambiciózus rendező, aki nem csak meg meri mutatni a fentieket, hanem még a nyugati világ játékszabályai ellenében azt is meglépi, hogy nem ítéli el az önbíráskodást. Az persze megint más kérdés, hogy a kezdők lendülete milyen rendezői kvalitással párosul. Mert ugye első pillantásra azt gondolná a néző, hogy amit Clint Eastwood karrierjében a Gran Torino jelentette a Piszkos Harry után, azt jelenti majd Michael Caine számára a Harry Brown az Öld meg Cartert! után. A képlet egy bizonyos fokon működik is, hiszen mindkét esetben megidéződik a színészi múlt, és egy szebb napokat is látott "veterán" áll a sarkára, de nagyjából ennyi a hasonlóság. Eastwood PC-üzenettel alaposan megterhelt öreguras tanmeséjével ellentétben a Harry Brown kevésbé idealizál és egyáltalán nem pozitív háttérrel fogant. De hagyom is inkább a hasonlítgatást.
Helyette inkább megviszgálnám, mit sikerült kikerekíteni Barbernek saját ambícióiból. És ez az a pont, ahol le kell görbítsem a szájakat. Pedig olyan jól indult - egy random, a kaotikus helyzethez méltó gyilkosság után megismerjük az idős Harry Brownt, aki komótosan felkel, komótosan felöltözik és komótosan elindul. A filmre szinte ránehezedik a brit hidegvér és szenvtelenség, amit, ha eljön az ideje, majd felvált a nagybetűs kúlság - gondolná a magamfajta. De hamarosan kiderül, hogy nem, hiszen a Michael Caine-t nélkülöző jelenetek (például a vádlottak idegtépően semmilyenre sikerült kihallgatása) is ilyenek, úgyhogy ami hangulatkeltésnek tűnt az elején, az pillanatok alatt színpadias modorossággá válik. Persze most mondhatnám, hogy ez olyan angolos, de ahhoz hiányzik az elegancia - a lassúságból pedig a dinamika.
Aztán mire a film elékezik Harry Brown bosszúhadjáratához, már nem ér meglepetésként, hogy marad a poros körítés, amit csak néha szakít meg egy-egy jobban megkomponált jelenet (például Caine beszéde a hasba lőtt drogdílerhez), de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy a témához méltó film keveredjék a Harry Brownból. És ezért most egyedül a rendező hibáztatható, akinek engednie kellett volna, hogy az operatőr belemásszon most is kiváló Caine arcába vagy legalább az ijesztően hiteles fiatal bűnözőkhöz merészkedjen közelebb. Sokkal jobb film lett volna belőle, mert így csak egy kihagyott ziccer. A bátorságot viszont továbbra is értékelem.