10 évvel ezelőtt ezen a napon Amerika ismét térdre kényszerült. A világ csendőrségét  Pearl Harbor óta most először érte összehangolt csapás otthonában, és innentől kezdve már semmi sem volt ugyanaz. Ha körbenézünk a politikai, gazdasági porondokon - de akár csak Hollywoodban -, látható, hogy a 9/11 hatásai még ma is érezhetők. A tragédia tizedik évfordulója alkalmából megemlékezünk a két legfontosabb filmről, amely körbejárta az eseményeket.

„Túl korán!” – ordították a médiumok Amerika-szerte. Óriási felháborodást szított az a tény, hogy 2006-ban nem egy, hanem mindjárt két stúdiófilm is készült a szeptember 11-i eseményekről. Az ellenkezők egyik fele azt harsogta, hogy nem szabad üzleti vállalkozást építeni a tragédiára, a másik pedig amiatt disputált, hogy Hollywoodnak nincs joga ahhoz, hogy újra feltépje azokat a sebeket, melyek még szinte be sem hegedtek Amerikai büszke szívén.

De vajh el fognak-e tűnni valaha? Képesek leszünk-e akár globálisan is napirendre térni egy ilyen, már-már színpadiasan ikonikus terrorcselekedet felett? Mikor mondhatjuk, hogy most már nincs túl korán? S ha már a szentségtörésnél tartunk, vajon azok az emberek, akik testközelből tapasztalták meg eme szörnyű poklot, nem érdemlik meg, hogy ne csak a szenzációhajhász sajtó, hanem a filmvászon is megemlékezzen róluk?

Persze, a hollywoodi gépezet is lehet elfogult. S ahhoz sem férhet kétség, hogy filmet forgatni üzleti vállalkozás, legyen bármilyen merész az a művész, aki kézbe veszi a megafont: egy produkció mögött mindig áll egy producer és egy könyvelő... De az éremnek több oldala van: egyrészről meg kell vizsgálni a szándékot, ami a filmet életre hívja, magát a körülményt, ahogy elkészül és természetesen a filmet magát, amelyre a néző jegyet vált.

2006–ban két rendező vette górcső alá 9/11-et: a tényfeltáró dokumentumfilmek és nyugtalanító tévédrámák világából jött brit Paul Greengrass és sok esetben Amerika kritikus lelkeként aposztrofált Oliver Stone. A Bush-kormánynak rendesen izzadhatott a tenyere, hisz más se kellett e világrengető szégyenfoltnak, mint kendőzetlen dokumentációk és egy konspirációs teóriák. Meglepő módon azonban mindkét filmes érzékenyen, elfogulatlanul, szokatlanul visszafogottan állt a témához.

Egyik film sem keres bűnbakokat, nem mutogatnak ujjal, okok és okozatok, no meg a lehetséges megoldás feltárása helyett a szörnyűségeket közvetlenül átélő emberekre összpontosít. Emberekre és a bennük rejlő humánumra, melyet még a WTC lelki és tényleges terhe sem volt képes elpusztítani.

Paul Greengrass épp egy másik történelmi trauma, a Bloody Sunday vágásán dolgozott, mikor a WTC két tornya leomlott. A rendező hirtelenjében irrelevánsnak, távolba veszőnek érezte az 1972-es, vérontásba torkolló észak-ír tűntetés dokumentációját, pedig a két esemény között felfedezhető némi kapcsolat: a brit katonák által szétlőtt tömeg emléke ott kísértett minden egyes terrorakcióban, melyet az IRA és más észak-ír „felszabadítók” az elkövetkező évtizedekben mértek Angliára, pedig a véres vasárnapnak „csupán” 13 áldozata volt, míg a 9/11-nek közel 3000. Greengrass szíve szerint azonnal rekonstruálta volna a történéseket arra figyelmeztetve, hogy ugyan minden terrorakció hátterében politikai szándékok és vallási ideológiák rejtőznek, a frontvonalon emberek állnak és szenvednek, s ezt a tényt nem szabad demoralizálni, mikor kiadják a parancsot az ellencsapásra.

Tíz év távlatában merem azt mondani, hogy így kellett volna tennie. De ez egy olyan állásfoglalás, melyet A United 93-as nem enged meg magának. 2001. szeptember 11-én egy összehangolt akció keretében négy repülőgépet térítettek el Amerika légterében: kettőt a World Trade Center két tornyába vezettek, egy harmadik a Pentagon oldalába csapódott, míg a negyedik a Capitoliumot vette célba Washingtonban (egyes feltételezések szerint a Fehér Házat); ez utóbbi soha nem ért célba, lezuhant valahol Pennsylvaniában. Minden utasa meghalt: ez a gép volt a United 93-as.

A San Franciscóba tartó repülő félórás késéssel hagyta el a földet, és mire a terroristák akcióba léptek, addigra a három másik gép már elérte célját. Erről az utasok is tudtak, akik az utastelefonok segítségével felvették a kapcsolatot szeretteikkel és a hatóságokkal. Tudták, hogy öngyilkos küldetésben vesznek részt, ezért elhatározták, hogy minden vagy semmi alapon megpróbálják szabotálni azt és visszaszerezni a gépet.

Jó kis téma egy tévés katasztrófafilmhez, de még egy laza akciófilmet is ellátna egy mindennapos hős, mondjuk Matt Damon főszereplésével. Greengrass azonban más oldalról közelítette meg a témát. Valószínűleg a bemutató ellen protestáló tömegeknek – akik miatt néhány mozi már a film előzetesét is levette műsoráról – fogalmuk sem volt a brit filmes elképzeléseiről. Felületes dramatizáció helyett Greengrass hónapokig tartó alapos kutatómunkába fogott: felkereste a United 93-ason tartózkodó 44 utas hozzátartozóit és a tragédia idején dolgozó civil és katonai légiirányítókat, s nem csupán hozzájárulásukat kérte a filmhez, hanem bevette őket az alkotómunkába is.

Bár a film technológiailag is bravúros - vágása, fényképezése csodálatraméltó, zenéje sosem tolakodó, de precíz feszültségkeltő elem -, a visszafogott, mindenféle színpadiasságtól megfosztott rendezésnek és a hiteles színészi „játéknak” köszönhetően éri el azt a hatásfokot, amire kevés film képes: nem csupán lelkileg mossa át nézőjét, de rendesen meg is izzasztja. Hogy miért tettem idézőjelbe a játékot? A legtöbb légiirányító saját magát alakítja a filmben: munkájukat ugyanazzal a habitussal, manírokkal és zsargonnal végzik, mint azon a végzetes napon. Ben Sliney, a Szövetségi Repülésadminisztráció akkori vezetője a filmben megismétli „minden idők legrosszabb első napját a munkahelyen” (annak idején ugyanis pont szeptember 11-én állt munkába új posztján), s mikor bekövetkezik a katasztrófa, ezúttal is földre parancsolja az Amerika légterében lévő 4000 gépet.

A United 93-ast viszont ezúttal sem tudja megmenteni.

A gép fedélzetén nincsenek hősök, még olyan átlagemberek sem, akik felülkerekednek önmagukon. Nem, a U93 utasai teljesen hétköznapi figurák, akiknek még a nevét sem árulják el, s jóformán ismeretlen színészek alakítják őket. Mindezt azért, hogy a szemükben látható rémületben és elszántságban magadra ismerhess. Nem karakterek, nem sztereotípiák: emberek. És a géprablók is azok: Greengrass ugyan tartózkodik attól, hogy feltárja motivációikat, mégis többek egyszerű gyilkológépeknél, s ez ott van minden bizonytalan rezdülésükben, vagy a láthatatlan kedvesnek telefonon küldött „szeretlek” üzenetekben.

Oliver Stone filmjében viszont egyáltalán nem látható a „gonosz”. A két produkció közül a kormányhivatal egyértelműen a Vietnámot megjárt agitátor, khm… rendező filmjétől félt jobban, pedig Stone víziója sokkal szelídebb, már-már delikát mikrofilm (makro költségvetésből), melyben Bush csak egy pillanatra tűnik fel, az Al Queida neve el sem hangzik, s Irakról is csak akkor tesznek említést, mikor a mentőosztag egyik tagjának múltjáról esik szó.

Stone Los Angelesben tartózkodott, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Felesége verte fel álmából, s annyira izgatott volt, hogy fel sem tűnt neki, hogy koreai anyanyelvén beszél a világvégéről. Saját bevallása szerint Stone nyugodt maradt: leült a tévé elé, konstatálta az eseményeket, másnap elolvasta a sajtót, s csak annyi megjegyzést tett, hogy semmit sem használ a tragédia feldolgozásának az, hogy a médiumok újra és újra ugyanazt kántálják, hangosan, szenzációra éhezve.

Nem szándékozott filmet forgatni a témából. Michael Moore után főleg nem. Aztán kezébe akadt Andrea Berloff forgatókönyve, s megérintette a régimódi történet, amely a globális terror helyett emberek, egészen pontosan két ember kitartásáról, és végső soron az akaraterő diadalmáról szól.

2001. szeptember 11-e is csak egy átlagos napként indult – sugallja a film nyitánya, amelyben hivatalnokok, rendőrök, tűzoltók ébredeznek és indulnak a dolgukra, hogy életet pumpáljanak New York ereibe. Aztán bekövetkezik az a tragédia, amellyel eddig csak Emmerich-méretű mozikban találkozhattunk: a manhattani panorámából magasan kiemelkedő WTC oldalán óriási seb tátong, egy olyan seb, melynek hegét azóta is a szíve fölött hordoz minden New Yorkban élő.

John McLoughlin (Nicolas Cage) és Will Jimeno (Michael Pena) azon tűzoltók közé tartoztak, akik a helyszínre siettek és bevetették magukat a füstölgő toronyba, hogy segítsenek az emberek mentésében. Álmukban sem gondolták volna, hogy ez a huszadik századi építészeti remekmű összeomolhat. s mégis bekövetkezik. A két lánglovag a romok közé szorul, és kezdetét veszi a hosszú-hosszú órákig elhúzódó kitartás próbája. Odakinn feleségeik (Maria Bello és Maggie Gyllenhaal) szembesülnek a remény és az elfogadás lélekőrlő elegyével, miközben az ország minden pontjáról özönlenek a segítők, hogy túlélők után kutassanak a romok között, valamint újra életet leheljen New York szívébe, amely megállt egy pillanatra.

A World Trade Center a hagyományos katasztrófafilmek nyomvonalát követi: Stone-ra mindig is nagy hatással voltak a mozis klisék, habár alkalmazásuktól az esetek többségében ódzkodott. Valószínűleg a problematikus – és bemutatója óta több alkalommal újravágott – Alexander késztette arra, hogy egy visszafogottabb, „egycilinderes” filmproject után nézzen. Mégis furcsa, hogy pont a WTC volt az a film, amely esetében ilyen megközelítést alkalmazott, hisz 9/11-hez számos konspirációt lehetett gyártani – mint ahogy azt mások meg is tették.

Nem így Stone. A John McLoughlin igaz történetét feldolgozó film ugyan gyakran téved a melodráma ingoványos talajára, de kérdés, hogy valójában mi játszódhatott le abban a két férfiban, illetve köztük, akik étlen-szomjan, fizikailag és lelkileg összetörve nyomorogtak elképzelhetetlenül sok vas és beton alá temetve nem tudván, hogy lesz-e innen kiút.

De mielőtt írásomban is túlcsordulna az érzelgősség, lássuk a puszta tényeket: a film túl hosszú. A betontemetőben rekedt Cage és Pena koncentrált agóniája egyszerűen nem képes arra, hogy két órán keresztül fenntartsa a kapcsolatot a nézővel, ezért a rendező mindent megtesz azért, hogy a szereplőket közelebb hozza hozzájuk. A hősök hétköznapiságát hangsúlyozandó flashbackek kevésbé sikeresek, de a merész iróniával felvértezett hallucinációk, valamint a kriptahumort sugárzó mentési jelenetek működnek. Természetesen Stone sosem bánik tiszteletlenül hőseivel, sőt, hajlamos őket piedesztálra emelni, és bármennyire tiltakoznál ellene, te is tudod, hogy a hősiességből sosem elég.

Lehet, hogy a két film közül Oliver Stone produkciója nagyobb ívű, nyelvezetének és formavilágának hála a World Trade Center juthat el több emberhez, viszont A United 93-as sokkal mélyebben gyökeredzik, s torokszorító naturalizmusa miatt átélhetőbbé válik. Végső soron azonban mindkét film közös üzenetet hordoz: a körülményektől függetlenül mindig maradjunk emberek.

United 93
World Trade Center

Végül egy körkérdés: Te hol voltál és mit csináltál, mikor a tragédia bekövetkezett? Mikor és hogyan értesültél róla?