aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: united 93 / world trade center (2006) Zalaba_Ferenc
2011. szeptember 11. 09:10:46

Kategória: film 2 komment

10 évvel ezelőtt ezen a napon Amerika ismét térdre kényszerült. A világ csendőrségét  Pearl Harbor óta most először érte összehangolt csapás otthonában, és innentől kezdve már semmi sem volt ugyanaz. Ha körbenézünk a politikai, gazdasági porondokon - de akár csak Hollywoodban -, látható, hogy a 9/11 hatásai még ma is érezhetők. A tragédia tizedik évfordulója alkalmából megemlékezünk a két legfontosabb filmről, amely körbejárta az eseményeket.

„Túl korán!” – ordították a médiumok Amerika-szerte. Óriási felháborodást szított az a tény, hogy 2006-ban nem egy, hanem mindjárt két stúdiófilm is készült a szeptember 11-i eseményekről. Az ellenkezők egyik fele azt harsogta, hogy nem szabad üzleti vállalkozást építeni a tragédiára, a másik pedig amiatt disputált, hogy Hollywoodnak nincs joga ahhoz, hogy újra feltépje azokat a sebeket, melyek még szinte be sem hegedtek Amerikai büszke szívén.

De vajh el fognak-e tűnni valaha? Képesek leszünk-e akár globálisan is napirendre térni egy ilyen, már-már színpadiasan ikonikus terrorcselekedet felett? Mikor mondhatjuk, hogy most már nincs túl korán? S ha már a szentségtörésnél tartunk, vajon azok az emberek, akik testközelből tapasztalták meg eme szörnyű poklot, nem érdemlik meg, hogy ne csak a szenzációhajhász sajtó, hanem a filmvászon is megemlékezzen róluk?

Persze, a hollywoodi gépezet is lehet elfogult. S ahhoz sem férhet kétség, hogy filmet forgatni üzleti vállalkozás, legyen bármilyen merész az a művész, aki kézbe veszi a megafont: egy produkció mögött mindig áll egy producer és egy könyvelő... De az éremnek több oldala van: egyrészről meg kell vizsgálni a szándékot, ami a filmet életre hívja, magát a körülményt, ahogy elkészül és természetesen a filmet magát, amelyre a néző jegyet vált.

2006–ban két rendező vette górcső alá 9/11-et: a tényfeltáró dokumentumfilmek és nyugtalanító tévédrámák világából jött brit Paul Greengrass és sok esetben Amerika kritikus lelkeként aposztrofált Oliver Stone. A Bush-kormánynak rendesen izzadhatott a tenyere, hisz más se kellett e világrengető szégyenfoltnak, mint kendőzetlen dokumentációk és egy konspirációs teóriák. Meglepő módon azonban mindkét filmes érzékenyen, elfogulatlanul, szokatlanul visszafogottan állt a témához.

Egyik film sem keres bűnbakokat, nem mutogatnak ujjal, okok és okozatok, no meg a lehetséges megoldás feltárása helyett a szörnyűségeket közvetlenül átélő emberekre összpontosít. Emberekre és a bennük rejlő humánumra, melyet még a WTC lelki és tényleges terhe sem volt képes elpusztítani.

Paul Greengrass épp egy másik történelmi trauma, a Bloody Sunday vágásán dolgozott, mikor a WTC két tornya leomlott. A rendező hirtelenjében irrelevánsnak, távolba veszőnek érezte az 1972-es, vérontásba torkolló észak-ír tűntetés dokumentációját, pedig a két esemény között felfedezhető némi kapcsolat: a brit katonák által szétlőtt tömeg emléke ott kísértett minden egyes terrorakcióban, melyet az IRA és más észak-ír „felszabadítók” az elkövetkező évtizedekben mértek Angliára, pedig a véres vasárnapnak „csupán” 13 áldozata volt, míg a 9/11-nek közel 3000. Greengrass szíve szerint azonnal rekonstruálta volna a történéseket arra figyelmeztetve, hogy ugyan minden terrorakció hátterében politikai szándékok és vallási ideológiák rejtőznek, a frontvonalon emberek állnak és szenvednek, s ezt a tényt nem szabad demoralizálni, mikor kiadják a parancsot az ellencsapásra.

Tíz év távlatában merem azt mondani, hogy így kellett volna tennie. De ez egy olyan állásfoglalás, melyet A United 93-as nem enged meg magának. 2001. szeptember 11-én egy összehangolt akció keretében négy repülőgépet térítettek el Amerika légterében: kettőt a World Trade Center két tornyába vezettek, egy harmadik a Pentagon oldalába csapódott, míg a negyedik a Capitoliumot vette célba Washingtonban (egyes feltételezések szerint a Fehér Házat); ez utóbbi soha nem ért célba, lezuhant valahol Pennsylvaniában. Minden utasa meghalt: ez a gép volt a United 93-as.

A San Franciscóba tartó repülő félórás késéssel hagyta el a földet, és mire a terroristák akcióba léptek, addigra a három másik gép már elérte célját. Erről az utasok is tudtak, akik az utastelefonok segítségével felvették a kapcsolatot szeretteikkel és a hatóságokkal. Tudták, hogy öngyilkos küldetésben vesznek részt, ezért elhatározták, hogy minden vagy semmi alapon megpróbálják szabotálni azt és visszaszerezni a gépet.

Jó kis téma egy tévés katasztrófafilmhez, de még egy laza akciófilmet is ellátna egy mindennapos hős, mondjuk Matt Damon főszereplésével. Greengrass azonban más oldalról közelítette meg a témát. Valószínűleg a bemutató ellen protestáló tömegeknek – akik miatt néhány mozi már a film előzetesét is levette műsoráról – fogalmuk sem volt a brit filmes elképzeléseiről. Felületes dramatizáció helyett Greengrass hónapokig tartó alapos kutatómunkába fogott: felkereste a United 93-ason tartózkodó 44 utas hozzátartozóit és a tragédia idején dolgozó civil és katonai légiirányítókat, s nem csupán hozzájárulásukat kérte a filmhez, hanem bevette őket az alkotómunkába is.

Bár a film technológiailag is bravúros - vágása, fényképezése csodálatraméltó, zenéje sosem tolakodó, de precíz feszültségkeltő elem -, a visszafogott, mindenféle színpadiasságtól megfosztott rendezésnek és a hiteles színészi „játéknak” köszönhetően éri el azt a hatásfokot, amire kevés film képes: nem csupán lelkileg mossa át nézőjét, de rendesen meg is izzasztja. Hogy miért tettem idézőjelbe a játékot? A legtöbb légiirányító saját magát alakítja a filmben: munkájukat ugyanazzal a habitussal, manírokkal és zsargonnal végzik, mint azon a végzetes napon. Ben Sliney, a Szövetségi Repülésadminisztráció akkori vezetője a filmben megismétli „minden idők legrosszabb első napját a munkahelyen” (annak idején ugyanis pont szeptember 11-én állt munkába új posztján), s mikor bekövetkezik a katasztrófa, ezúttal is földre parancsolja az Amerika légterében lévő 4000 gépet.

A United 93-ast viszont ezúttal sem tudja megmenteni.

A gép fedélzetén nincsenek hősök, még olyan átlagemberek sem, akik felülkerekednek önmagukon. Nem, a U93 utasai teljesen hétköznapi figurák, akiknek még a nevét sem árulják el, s jóformán ismeretlen színészek alakítják őket. Mindezt azért, hogy a szemükben látható rémületben és elszántságban magadra ismerhess. Nem karakterek, nem sztereotípiák: emberek. És a géprablók is azok: Greengrass ugyan tartózkodik attól, hogy feltárja motivációikat, mégis többek egyszerű gyilkológépeknél, s ez ott van minden bizonytalan rezdülésükben, vagy a láthatatlan kedvesnek telefonon küldött „szeretlek” üzenetekben.

Oliver Stone filmjében viszont egyáltalán nem látható a „gonosz”. A két produkció közül a kormányhivatal egyértelműen a Vietnámot megjárt agitátor, khm… rendező filmjétől félt jobban, pedig Stone víziója sokkal szelídebb, már-már delikát mikrofilm (makro költségvetésből), melyben Bush csak egy pillanatra tűnik fel, az Al Queida neve el sem hangzik, s Irakról is csak akkor tesznek említést, mikor a mentőosztag egyik tagjának múltjáról esik szó.

Stone Los Angelesben tartózkodott, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Felesége verte fel álmából, s annyira izgatott volt, hogy fel sem tűnt neki, hogy koreai anyanyelvén beszél a világvégéről. Saját bevallása szerint Stone nyugodt maradt: leült a tévé elé, konstatálta az eseményeket, másnap elolvasta a sajtót, s csak annyi megjegyzést tett, hogy semmit sem használ a tragédia feldolgozásának az, hogy a médiumok újra és újra ugyanazt kántálják, hangosan, szenzációra éhezve.

Nem szándékozott filmet forgatni a témából. Michael Moore után főleg nem. Aztán kezébe akadt Andrea Berloff forgatókönyve, s megérintette a régimódi történet, amely a globális terror helyett emberek, egészen pontosan két ember kitartásáról, és végső soron az akaraterő diadalmáról szól.

2001. szeptember 11-e is csak egy átlagos napként indult – sugallja a film nyitánya, amelyben hivatalnokok, rendőrök, tűzoltók ébredeznek és indulnak a dolgukra, hogy életet pumpáljanak New York ereibe. Aztán bekövetkezik az a tragédia, amellyel eddig csak Emmerich-méretű mozikban találkozhattunk: a manhattani panorámából magasan kiemelkedő WTC oldalán óriási seb tátong, egy olyan seb, melynek hegét azóta is a szíve fölött hordoz minden New Yorkban élő.

John McLoughlin (Nicolas Cage) és Will Jimeno (Michael Pena) azon tűzoltók közé tartoztak, akik a helyszínre siettek és bevetették magukat a füstölgő toronyba, hogy segítsenek az emberek mentésében. Álmukban sem gondolták volna, hogy ez a huszadik századi építészeti remekmű összeomolhat. s mégis bekövetkezik. A két lánglovag a romok közé szorul, és kezdetét veszi a hosszú-hosszú órákig elhúzódó kitartás próbája. Odakinn feleségeik (Maria Bello és Maggie Gyllenhaal) szembesülnek a remény és az elfogadás lélekőrlő elegyével, miközben az ország minden pontjáról özönlenek a segítők, hogy túlélők után kutassanak a romok között, valamint újra életet leheljen New York szívébe, amely megállt egy pillanatra.

A World Trade Center a hagyományos katasztrófafilmek nyomvonalát követi: Stone-ra mindig is nagy hatással voltak a mozis klisék, habár alkalmazásuktól az esetek többségében ódzkodott. Valószínűleg a problematikus – és bemutatója óta több alkalommal újravágott – Alexander késztette arra, hogy egy visszafogottabb, „egycilinderes” filmproject után nézzen. Mégis furcsa, hogy pont a WTC volt az a film, amely esetében ilyen megközelítést alkalmazott, hisz 9/11-hez számos konspirációt lehetett gyártani – mint ahogy azt mások meg is tették.

Nem így Stone. A John McLoughlin igaz történetét feldolgozó film ugyan gyakran téved a melodráma ingoványos talajára, de kérdés, hogy valójában mi játszódhatott le abban a két férfiban, illetve köztük, akik étlen-szomjan, fizikailag és lelkileg összetörve nyomorogtak elképzelhetetlenül sok vas és beton alá temetve nem tudván, hogy lesz-e innen kiút.

De mielőtt írásomban is túlcsordulna az érzelgősség, lássuk a puszta tényeket: a film túl hosszú. A betontemetőben rekedt Cage és Pena koncentrált agóniája egyszerűen nem képes arra, hogy két órán keresztül fenntartsa a kapcsolatot a nézővel, ezért a rendező mindent megtesz azért, hogy a szereplőket közelebb hozza hozzájuk. A hősök hétköznapiságát hangsúlyozandó flashbackek kevésbé sikeresek, de a merész iróniával felvértezett hallucinációk, valamint a kriptahumort sugárzó mentési jelenetek működnek. Természetesen Stone sosem bánik tiszteletlenül hőseivel, sőt, hajlamos őket piedesztálra emelni, és bármennyire tiltakoznál ellene, te is tudod, hogy a hősiességből sosem elég.

Lehet, hogy a két film közül Oliver Stone produkciója nagyobb ívű, nyelvezetének és formavilágának hála a World Trade Center juthat el több emberhez, viszont A United 93-as sokkal mélyebben gyökeredzik, s torokszorító naturalizmusa miatt átélhetőbbé válik. Végső soron azonban mindkét film közös üzenetet hordoz: a körülményektől függetlenül mindig maradjunk emberek.

United 93
World Trade Center

Végül egy körkérdés: Te hol voltál és mit csináltál, mikor a tragédia bekövetkezett? Mikor és hogyan értesültél róla?

 

Címkék

politika kritika anniversary nicolas cage hollywood drama oliver stone historical paul greengrass 10csillagos 6csillagos

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr144540663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_1068 2011.11.11. 22:21:31

Kommentek #1 Lord Picard: 2011. 09. 11. 9:24 Nagyon szeretem Oliver Stone filmjeit, a 9/11-es tragédia pedig mélyen beivódott a tudatomba, mégis, én sem tartottam olyan jó filmnek, mint a U93-ast, mely mai napig letaglóz. És én ezzel a filmmel illetve a West Wing vonatkozó részével adózok az áldozatok emlékének. Xpressen már leírtam, mi történt velem aznap: Emlékszem, miután hazamentem és megebédeltem, a nappaliban ültem, valamit olvastam, hogy mit, már nem tudom, de aztán bejött édesanyám, aki apám műhelyében a rádióban hallott a támadásról, automatikusan kapcsoltam is be a CNN-t, már akkoriban is sokat néztem, mégha nem is értettem, ezt a csatornát. Még alig 10 perce lehetett az első támadás után, úgyhogy élőben láttam a tévében a második becsapódást. Gyomorforgató, szorongató érzés volt látni. Addig azt tárgyaltuk, hogy biztos valami baleset (bár feltűnő volt, hogy tiszta az égbolt). Elakadt a lélegzetem is, mikor láttam a déli tornyot összeomlani, majd utána úgy 40 perccel az északi torony is összedőlt. Félelmetes képsorok voltak.No meg közben már tudni lehetett, hogy a Pentagonnál is baj van, eleinte még azt mondták, az épület mellett csapódott le egy helikopter, közben jöttek a hírek autóbombáról is Washingtonban, teljes volt a káosz. A WTC elleni támadás kitörölhetetlenül nagy hatást gyakorolt rám. Dealer: 2011. 09. 11. 9:38 Bíztam benne, hogy a blog is megemlékezik az eseményről, és még ha a harmadik legfontosabb alkotásról (11'09''01) nem is esett szó, örülök a bejegyzésnek. A United 93-asról szóló sorokkal, és főleg az értékeléssel maximálisan egyetértek, amikor Greengrass szóba kerül, a zseniális Bourne folytatások miatt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy kettő fantasztikus filmet is letett előtte az asztalra, hibátlan alkotás, különösen meglepődtem és örültem, hogy tegnap a TV2 is műsorára tűzte. A World Trade Center viszont nálam nem úszta meg ennyivel, mert bár Oliver Stone nem kimondottan tartozik a kedvenc rendezőim közé, ez a film méltatlan lett hozzá, úgy érzem. Az élet írta érdekes alapötleten és egy-egy értékesebb momentumon túl és mindkét megtekintés alkalmával csak a túláradó melodrámát és heroizálást észleltem, a témához talán még a két részes TV filmek is ízlésesebben nyúltak. A napra tisztán emlékszem, az iskolából frissen hazaérve valami matiné filmet néztem az RTL Klubon, amikor elkezdtek futni az alsó sávban a szövegek. Bár már akkor is ismerős volt New York szinte minden épülete a filmekből, a név alapján nem tudtam beazonosítani, miről van szó. Aztán amikor megszakították az adást, leesett az állam; nem lehet, hogy az az épület összedőlt. Utána késő estig családi CNN nézés, sűrű telefonok a kint élő rokonokhoz. Nekem valahogy ez a tragédia kézzelfoghatóbb, megélhetőbb volt, mint bármelyik másik, ezért is nem emlékszem kimondottan a 2004-es cunamira, és ilyen rövid idő távlatából sem hagyott bennem mély nyomot a japán katasztrófa, a norvég mészárlás vagy Észak-Afrika eszmélése, de a 2001.09.11. dátum szerintem életem végééig elkísér, és 10 év után is ugyanolyan döbbenettel olvasom a cikkeket és nézem a képeket. duwy: 2011. 09. 11. 10:30 Egyik film se jó, de ha választanom kéne, a World Trade Center mellett tenném le a voksom. Emlékszem, én a tévében néztem valamit és hirtelen megszakították az adást. Kiabáltam a szüleimnek, hogy jöjjenek be gyorsan, aztán egész este együtt néztük a híreket. Megdöbbentő és szürreális élmény volt az egész, sose fogom elfelejteni. aeon_flux: 2011. 09. 11. 10:35 3: Mi a baj a United 93-vel? Helsing: 2011. 09. 11. 10:38 Azt hiszem ma meg is veszem azt az 1db United 93-at, ami ott árválkodik a Duna Plazában már egy ideje. Én éppen anyukám névnapjára vettem virágot, mikor a virágos néni szinte rámzúdította (gondolom valakinek el kellett mondania), hogy most beszélt a kint élő fiával, és - mint mondta - "ég Washington". Mondom oké, biztos vmi átlagnál azért nagyobb baleset van túlspilázva, és bolhából elefántot elven hozzánk már egy totál városégés híre jut el. Azért mikor hazaértem, mondom, megnézem már, mi van, belőttem a CNN-t, és pont akkor ismételték, amikor a második torony összedől (illetve emlékeimben úgy él teljesen tisztán, hogy "összemegy", mintha menne lefelé egy lifttel). Hihetetlenül felkavaró volt, sose fogom elfelejteni. Sose volt olyan szomorú névnapi felköszöntés, mint aznap. duwy: 2011. 09. 11. 11:06 4: Évek óta láttam utoljára, szóval egy kézzel foghatóbb kritikához újra kéne néznem, de ha jól emlékszem, leginkább az irányítótoronyban játszódó jelenetekkel, illetve a szörnyű kamerakezeléssel nem voltam kibékülve. Nem volt képes beszippantani, az általad pozitívumként említett "karaktertelenség" nálam az érzelmek totális hiányát eredményezte. A befejezés viszont első osztályú volt, ezt el kell ismerni. aeon_flux: 2011. 09. 11. 11:12 6: Hát igen, Greengrass rendezési szokásait vagy szeretik vagy nagyon utálják. Engem pont a vágás és fényképezés intenzitása és a vele párosuló dokumentarista jelleg intenzitása ragadott leginkább magával. Pizsama: 2011. 09. 11. 11:16 Na, akkor én leszek a másik véglet. Illetve csak majdnem. Nekem ugyanis pont az a bajom a United 93-mal, amit mások az erényének tartanak. Nekem túl naturalista, túlságosan steril, már-már a Discovery/NatGeo katasztrófákról szóló dokumentumfilmjeit idézi, kiegészítve pár botrányosan realisztikus véres jelenettel. Nem tudtam igazán azonosulni senkivel, így hiányzott az érzelmi töltet, cserébe totálisan elborzasztott és leizzasztott pár jelenet. Félre értés ne essék, nem azt mondom, hogy rossz film, sőt, kifejezetten hatásos, csak nekem annyira nem passzoltak az arányok, így némi hiányérzetet hagyott bennem. A World Trade Center valóban túl hosszú, és persze nem mentes a kliséktől, mégis sokkal fogyaszthatóbb mozinak tartom. Nyilvánvalóan gyengébb film, mégis, csupán azzal, hogy könnyebben emészthető, kevésbé tépi fel a sebeket, jobb "megemlékezésnek" tartom. 2001-ben én első éves egyetemista voltam, akkor kezdődött a tanítás. A délelőtti órák után felmentem az építészhallgató bátyámhoz a BME Kármán kollégiumába, és akkor láttam, hogy mindenki a TV-t bámulja, és hogy ég a WTC. A második gép becsapódása mindenkit sokkolt, a leomlás pedig egyenesen kicsapta a biztosítékot az embereknél, pláne hogy építészhallgatók voltak körülöttem. Volt, aki már akkor megjegyezte, hogy ilyen nincs, egy felhőkarcoló nem omolhat le így! Felhívtam öcsémet (1 hónapja lehetett mobilom), aki épp hazaért a gimiből, hogy kapcsolja be a TV-t, mai napig emlékszünk (én is, ő is) a beszélgetésre: "- Szia öcsi, kapcsolj a CNN-re, ég a World Trade Center! - Mi van? Hülyéskedsz? - Nem. Ez komoly. Kapcsolj oda! - Várj egy kicsit.......azt a rohadt..." Sőt, még arra is emlékszem, hogy milyen pulóver volt rajtam aznap. Ahogy mások, úgy én se fogom sose elfelejteni azt a délutánt! chris92: 2011. 09. 11. 11:24 Iskolából hazajövet láttam hogy anyám a tévé előtt ül és már az arcából le tudtam olvasni, hogy valami borzalmas történt, de amit a tévében láttam és később újságcikkeken az már kisgyerekként is félelmetes és kitörölhetetlen élmény lett számomra. Még ma is összeszorul a torkom ha rá gondolok. Az United 93 a maga naturális, dokumentarista stílusával ütősebb és jobb mint a Stone féle WTC, aminek tényleg sokat árt a túlnyújtott játékidő, és a tévéfilmes eszköztárra emlékezetező melodramatikus giccs, de korántsem annyira borzalmas mint amilyennek titulálják. aeon_flux: 2011. 09. 11. 12:00 Kapcsolódó filmes anyag: filmvilag.blog.hu/2011/09/11/volt_egyszer_egy_ikertorony

Ismeretlen_1068 2011.11.11. 22:21:51

Kommentek #2 Lord Picard: 2011. 09. 11. 12:25 Most fejeztem be a U93-at. Nehéz szavakba önteni. Ugyanolyan gombóccal a torkomban éltem újra a World Trade Center-ről készült felvételeket, mint amikor először láttam. A U93-asról hazatelefonálók jelenetei is ezt az érzést váltották ki, és a vége... Könnybe lábadt a szemem. Pizsama: Lehet, úgy kicsit jobban együtt éreznél a szereplőkkel, ha látsz a film előtt vagy után dokumentumfilmeket a családtagokról, áldozatokról. E "háttér-információk" nélkül lehet, hogy tényleg nincs túl erős kapcsolat az utasokkal. Amúgy, olyan nincs, hogy jó 9/11 film. Bár egyiket se kellett volna leforgatni, és bár ez a nap csak egy lenne a sok közül... Pizsama: 2011. 09. 11. 12:50 Lord Picard: Pontosan az a gondom, hogy a nevek/karakterek nélkül csak mint egy eltérített repülőgép utasai látom őket, mint egy ad-hoc csoport, nem mint egyének, emberek. Egy repülőgép szerencsétlenségről szóló dokumentumfilmben is névtelen statiszták vannak csak, de amint kiemelnek egy karaktert (akár a hozzátartozókkal készített interjúkkal), hogy milyen volt az élete, kiket hagyott hátra, máris közelebbinek érzi magát az ember az egyéni tragédiához. Nem azzal van gond, hogy a hollywood-i filmektől eltérően Greengrass nem épít fel kiemelhető karaktereket, hanem hogy nem épít fel senkit, az én ízlésemnek(!) túlságosan steril marad az összes szereplő. Ebből is látszik, hogy alapvetően nem a filmmel van baj, hanem az én (meg esetleg más emberek) ízlése ilyen. DHOPW42: 2011. 09. 11. 13:17 Hú, én csak egyszer láttam a United 93-at, de azóta sem mertem megnézni... a legutolsó jelenetben kábé én is meghaltam a moziban, ezt teljesen őszintén mondom. Nagyon nagy erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy mégegyszer megnézzem - de ez természetesen a film pozitív érdeme. Én 10 éves voltam, de emlékszem rá, hogy anyám hazajött és mondta, hogy kapcsoljam be a tévét, mert valami balhé van. Aztán utána már ment az élő adás itthon is. kirijima: 2011. 09. 11. 15:15 Elsős gimnazista voltam, a suliban nem érzékeltem semmit az eseményekből, tök átlagos nap volt, aztán, amint hazaértem, tanulni nem lévén kedvem, egyből a távirányító után nyúltam inkább. Rögtön az első csatornán természetesen valami füstölgő felhőkarcoló képe fogadott, lehet hogy gáz, de én egyből továbbnyomtam :), persze a második, harmadik csatornán is ugyanaz a kép már kezdett kissé furcsa lenni. Aztán csak azt tudom, hogy leülni is elfelejtettem, kb. egy óráig a tévétől fél méterre állva néztem döbbenten a híreket, amíg más is haza nem ért és megoszthattam vele, mi is történt. Aang: 2011. 09. 11. 15:53 Ha már itt tartunk nézzétek meg a Zeitgeist - The Movie-t, amiben ugyan sok marhaság is van, de szeptember 11-ével kapcsolatos részében rengeteg érdekes dolgot megtudhattok. Ez után máshogy fogtok nézni az egész eseményre. Ja és nem láttam a kritikában szereplő két filmet.(csak a World Trade Center utolsó félóráját, ennyiből viszont nem tudok véleményt formálni, de majd bepótolom őket) vargatom: 2011. 09. 11. 20:49 Én akkor már vagy másfél éve dolgoztam, de aznap délután nem sok érdemi munkát végeztünk, felvátlva néztük a híreket és beszélgettünk véletlenszerű kisebb-nagyobb csoportokban, hogy akkor most mi is lesz a világgal meg velünk. Összességében egyébként akkor és ott a pillanat hatása alatt sokkal borúsabb jövőt képzeltünk el, féktelen haragra gerjedő USA és véres megtorlás szerepelt szinte mindenki gondolataiban. Bár nagyon-nagyon sok ártatlan ember halt meg mindenféle háborúkban az elmúlt évtizedben, de azért azt hiszem, tényleg lehetett volna sokkal rosszabb is. United 93-at még nem láttam (másikat sem), de ez az ajánló felkeltette az érdeklődésemet... thedistance: 2011. 09. 11. 22:28 Abban az évben kezdtem fősulira járni. Délutáni és esti óráink voltak, pont a tragikus eseménnyel egyidőben. Először el sem akartam hinni, amit egy évfolyamtársam hallomása alapján elmondott, de aztán én is, és mindenki más is sorozatban kapta az SMS-t a TV-néző hozzátartozóktól... Amikor este hazafelé mentem, a metrómegállóban a Metro újság frissen nyomtatott 9/11 különszámát osztogatták. Körülnéztem a szerelvényen, mindenki némán ugyanazt az újságot olvasta. Aztán otthon a bekapcsolt TV fogadott, a rokonaim döbbenten nézték a tragédia sokadik ismétlését. Életemben először éreztem igazán, hogy történelmi eseményt tapasztaltam meg. A legerősebb gondolatom mégis az volt, hogy ez velem is megtörténhetett volna, mivel négy évvel korábban turistaként jártam a WTC tornyaiban, és még elég friss volt az emlék. A United 93 számomra a filmtörténet egyetlen olyan darabja, amit nem tudok pontozni. Nem hagyományos és nem is rendhagyó film, sőt, nem is filmnek tartom, hanem az események sokkolóan hiperrealisztikus rekonstruálásának. A World Trade Center nálam kb. 7-8 pont, ami rontott az értékén, az a szereplők elmesélt vízióinak képi ábrázolása (mindenki el tudja képzelni Jézust egy sörrel a kezében, megmutatni szerintem szájbarágás volt). Csak egyszer láttam mindkettőt, moziban. Komplikato: 2011. 09. 11. 22:54 Én nem nagyon vagyok hajlandó se dokumentum, se játékfilmet nézni a témában. Én aznap egy számítógép boltban dolgoztam egy bevásárló központban. A boltvezető nagy filmmániás srác volt és a még nálánál is nagyobb filmmániás haverja (ti minek nevezitek azt, akinek nem munkába vágó, de kritikákat ír meg trailer gyűjteménye van?) hívta fel, hogy most látta a CNN-en, hogy repülő csapódott a WTC-be meg van egy nem megerősített hír, miszerint rakéta csapódott a Pentagonba. (Aki aznap nézet híreket az tudja, hogy ennél nagyobb félreértések és hülyeségek is keringtek.) A szervizes kolléga azonnal betett egy tuner kártyát a tesztgépbe és ... nos volt szerencsém élőben látni a második gép becspodását is, meg az első torony leomlását. Nekem ennyi elég volt a témából egy életre. Azt hiszem ez még annál is jobban bevésődött, mint amikor egy részeg taxis 160-al kivasalt tőlem pár méterre egy szabályosan közlekedő biciklistát. Szerintem 1-2 hétig biztos nem voltam 100-as utána. Azért azt szerintem mindenkinek azonnal leesett amikor dőlt az egész, hogy ott egy csomó mentő, tűzoltó, közelben dolgozó vagy lakó ember. Ilyen eszembe sem jutott, hogy az épület még nem üres vagy az, hogy alatta megy a metro. Komplikato: 2011. 09. 11. 22:56 OFF: Egyébként azért emlegettem fel kollégám filmmániáját, mert az esemény okán az egész WTC-s akciójelenet kikerült a Pókember filmből, de ő még gyorsan archiválta valahová az első és egyetlen WTC-s trailert róla. Aribeth: 2011. 09. 12. 8:58 A U93 nagyon tetszett, a WTC-t még nem láttam. Az irányítótornyokban dolgozók döbbenete és fokozatos felismerése (eltűnt egy gép? vajon eltérítették? hé, Sam, állítólag más gépeknek is nyoma veszett... figyu, azt hallottam, hogy valami belerepült valamibe... ne szórakozz már, mi van? New York: úristen, nézzetek ki az ablakon!) sokadszorra is üt. És az különösen tetszett, hogy több légiirányító is önmagát alakította. Második nap volt az egyetemen, délután kihoztam a kölcsönzőből a Túszharcot. A filmet végignéztük, majd a videót lekapcsolva úgy tűnt, hogy valami nincs rendben, mert mintha a tévében folytatódott volna a harc, sok-sok robbanással és füstfelhővel.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása